Zseni, szabadságharcos, diktátor? – Ki is volt Li Kuan Ju

Így vált Li Kuan Ju joghallgatóból Ázsia leggazdagabb államának megalapítójává.

Március 22-én, kilencvenegy éves korában elhunyt Li Kuan Ju, Szingapúr megalapítója és első miniszterelnöke. Ki is volt ő valójában? Vasakaratú diktátor, szabadságharcos, gazdasági zseni?

Li Kuan Ju negyedik generációs szingapúriként született 1923. szeptember 16-án. A második világháború után jogot tanult a Cambridge-i Egyetemen, majd 1950-ben visszatért a brit gyarmatra. 1954 novemberében a hasonlóan Angliában tanult, középosztálybeli társaival együtt megalapította pártját, a szocialista People’s Action Partyt (PAP), és szövetségre léptek a kommunizmust támogató szakszervezetisekkel, ugyanis szükségük volt a kínai anyanyelvű támogatóik komoly bázisára. Ugyanakkor a kommunistáknak kellett egy nem kommunista szervezet, hogy működni tudjanak, mert ekkor a Maláj Kommunista Párt illegalitásban volt. Li Kuan Ju még ebben az évben a PAP főtitkára lett.

1955-ben Szingapúrnak új alkotmánya lett, amely eltörölte a korábbi gyakorlatot, miszerint a kormányzó és egy kinevezett tagokból – többnyire tehetős kínai üzletemberekből – álló törvényhozó tanács irányítja a koronagyarmatot. Az új alkotmány alapján a 32 tanácsbeli helyből 25-öt választott képviselők kaptak. Az ez évi voksoláson csak 3 széket sikerült megszereznie a PAP-nek, ám ez is elég volt Li Kuan Junak, hogy egy delegáció tagjaként 1956-ban Londonba menjen kiharcolni Szingapúr függetlenségét. A tárgyalások kudarcba fulladtak, aminek eredményeképp hosszú zavargások törtek ki.

Egy évvel később a főtitkár ismét Nagy-Britanniába érkezett, és az egyeztetés újrakezdődött. Szingapúr sikeres önállósodása és egy új alkotmány megalkotása után az 1959-es választáson a PAP 43 mandátumot szerzett meg az 51-ből, Li Kuan Ju pedig a védelmi és külpolitikai kérdéseket leszámítva önálló Szingapúr első miniszterelnöke lett. Ezután meghirdette ötéves tervét, amely egyebek közt a városiasodást, az iparosodást, az oktatási reformot és a nők jogainak növekedését tartalmazta.

Miután Malájföld 1961-ben felvetette egy szövetség létrehozását Sabah, Sarawak és Szingapúr részvételével, Li Kuan Ju teljes mellszélességgel állt az ügy mögé, már csak a megmaradt gyarmati viszonyok teljes megszűnése érdekében is. 1962-ben népszavazást tartottak a kérdésről, ahol a lakosság 70 százaléka az egyesülés mellett tette le voksát, így egy évvel később – az észak-borneói területtel együtt – Szingapúr csatlakozott a Malajziai Államszövetséghez.

A társulás nem volt hosszú életű, mert a Szingapúrban élő kínai többség és a maláj népesség közt etnikai ellentétek ütötték fel fejüket, ami 1964-ben két tucat halálos áldozatot és több száz sérültet követelő felkelésben csúcsosodott ki, így egy évre rá – Li Kuan Ju minden törekvése ellenére – a Malajziai Államszövetség kiebrudalta Szingapúrt a társulásból. A miniszterelnököt ez nagyon megviselte, akkor úgy nyilatkozott, hogy ezzel szó szerint minden megsemmisült, amiért eddig kiállt, hiszen mindig is hitt e két terület egységében, szövetségében.

Ezek után Szingapúr természeti erőforrások hiányában és korlátozott védelmi képességei miatt komoly kihívások elé nézett. A túlélés kulcsa egy erős gazdaság létrehozása lett, amelynek lehetőségét a miniszterelnök az ország késztermék-exportőrré alakításában látta. Külföldi befektetőket szerzett, és lépéseket tett a dolgozók életszínvonal-növekedésének biztosítása érdekében. 1965-ben a városállam csatlakozott az ENSZ-hez, majd 1967-ben négy másik országgal együtt megalapította a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségét.

Miután az ellenzék 1966-ban a parlamenti munka bojkottjába kezdett, 1966-tól 1980-ig a PAP nyert meg minden mandátumot a választásokon. Li Kuan Ju – bizonyos mértékben tekintélyelvű – irányítása alatt Szingapúr gazdasága fellendült, az ország a nyolcvanas évekre az egy főre jutó jövedelem mértékét tekintve Japán után a második helyre került a kelet-ázsiai térségben, valamint Délkelet-Ázsia vezető pénzügyi központjává vált. Jelenleg itt található a föld legnagyobb olajfinomító-kapacitása, kikötőjének forgalma első a világon. Erről a fejlődésről könyvet is írt a kormányfő A harmadik világból az elsőbe címmel.

Miniszterelnöki tisztségéről 1990-ben mondott le, de 1992-ig még a párt elnöke maradt, illetve létrehozott egy úgynevezett rangidős miniszteri pozíciót, amelyet mint lemondott kormányfő foglalt el. 2004-ben fia, Li Hszien Lung lett Szingapúr miniszterelnöke, aki azóta is irányítja az országot.

Li Kuan Ju 2007-ben interjút adott a The New York Timesnak, ahol úgy fogalmazott, hogy Szingapúr titka az ideológiamentesség. Az ország irányítását a józan gyakorlatiasság jellemzi, mondta. „Működik? Próbáljuk ki. Ha igen, folytassuk, ha pedig nem, dobjuk ki, próbálkozzunk mással” – szemléltette a működést Li, és hozzátette: az az irányelv, hogy ha valami szükséges a túléléshez és fejlődéshez, akkor meg kell lépni. Példaként említette a kaszinókat: „Nem szeretem a kaszinókat, de a világ megváltozott, és ha nincsenek ilyen Las Vegashoz hasonló helyeink, veszítünk. Csináljuk meg, és tartsuk őket maffiától, prostitúciótól és pénzmosástól mentesen.” Szingapúr első kaszinója 2008-ban nyitotta meg kapuit.

Szingapúr egyébként a világ egyik legkevésbé korrupt országa, náluk még a borravaló is tiltott dolog. A városállam híres közbiztonságáról – a világon itt követik el a legkevesebb bűntényt –, cserébe nagyon szigorú törvények, tilalmak vannak, és megszegésük esetén komoly szankciók vonatkoznak a lakosságra: még ma is alkalmazzák az angol gyarmati időkből fennmaradt botozást. Az országban tilos rágógumizni, még turistaként sem vihetünk be egyetlen csomagot sem, s ugyanez a helyzet bármilyen pornográf tartalommal – az ember még saját otthonában sem mászkálhat meztelenül, ugyanis azt is szankcionálják. Az alkoholnál egy üveg, a cigarettánál egy doboz a megengedett behozatali kvóta, az azon felüli mennyiségért jelentős vámot kell fizetni. Az utcán szemetelésért – még egy csikk eldobásáért is – büntetés jár, a renitenseknek színes kukásmellényben kell szemetet szedniük a város forgalmas részein. A drogbirtoklás pedig – vélelmezve a kereskedelmi szándékot – kötelező jelleggel halálbüntetést von maga után.