Leáldozóban van azoknak az erős embereknek a csillaga, akik néhány évtizede még Amerika áldásával bitorolták a hatalmat sok-sok éven keresztül. Az egykori közép-amerikai diktátorokról és erős embereikről van itt szó, akik közül sokan már eltűntek a történelem süllyesztőjében, de továbbra is a kezük nyomát viseli az egész térség, ami a mai napig a világ egyik legszegényebb régiója.
A Mexikó és Kolumbia közötti régió apró államokra oszlik. Ez a térség már a 19. században Amerika „hátsó udvarává vált”. William Sydney Porter 1904-ben megalkotta a „banánköztársaság” elnevezést, amit Hondurasról mintázott.
A spanyolok valaha üveggyöngyökkel vásárolták meg az indiánokat, az amerikaiak már modernebb eszközökkel hatoltak be erre a területre. A hírhedtté vált amerikai társaság, az United Fruit Company (UFC) koncessziós szerződéseket kötött a hatalmas banánültetvényekre, majd lassan állam lett az államban: monopolizálta a vasúti közlekedést, de a kórházakat és az iskolákat is ellenőrizte. Honduras gazdasága ekkor gyakorlatilag csak a mezőgazdaságon alapult, az állattenyésztés a megvásárolt Tiburcio Carias Andino elnök, a banántermesztés pedig az UFC monopóliuma lett.
A második világháború után egy banánköztársaságnak elege lett az UFC-ből. 1950-ben Jacobo Arbenz Guzmán nyerte meg a guatemalai választásokat, aki földet osztott a parasztoknak. Az UFC ezzel elvesztette a földterületeinek háromnegyedét. Nem maradt el az amerikaiak válasza: 1954-ben a CIA puccsot szervezett a hivatalban lévő elnök ellen, az amerikaiak által kiképzett zsoldosok támadása után Carlos Castillo Armas ezredes vette át a hatalmat. A diktatúra felszámolta az Arbenz-kormány vívmányait és újra kiszolgáltatta az országot az amerikai érdekeknek. Az akkori történésekről írta Wolfgang Schreyer „A zöld szörnyeteg” című művét, utalva az UFC-re. (A guatemalai puccs a CIA egyik első sikeres ilyen művelete volt, csak később derült ki, milyen katasztrofális következményekkel járt ez az akció, és hogy mennyi mindenben félresikerült és kaotikus beavatkozásról volt szó.)
Hamarosan újabb megpróbáltatások elé nézett Közép-Amerika.
A guatemalai események után gyorsan elcsendesedtek a hullámok, de ez nem tartott ez sokáig. Kubában a Batista-diktatúra idején a szigetország gazdasága teljesen ki volt szolgáltatva az amerikai érdekeknek. Fidel Castro és a „szakállas forradalmárainak” hatalomra kerülése után a CIA – ahogy korábban Guatemalában – megpróbálta megdönteni a castroista rezsimet, azonban az amerikaiak a Disznó-öbölnél csúfos kudarcot vallottak. Castro népszerűsége ekkor még óriási volt, hiszen sokan benne nem a veszedelmes kommunistát, hanem a felszabadító forradalmárt látták: íme egy ország, ami szembeszállt a hatalmas Amerikával. Felébredtek hát a térségbeli gerillamozgalmak, amelyek most már nyíltan szembeszálltak az uralkodó rezsimekkel.
Washington akkor érezte először, hogy immáron a kapuin dörömböl a kommunizmus, ezért minden erejét a forradalmi mozgalmak megfékezésére fordította. A hátsó udvar a hidegháború egyik hadszínterévé vált. 1962-ben Panamában például létrehoztak egy amerikai iskolát, ahol latin-amerikai tiszteket képeztek ki. De ekkor állították fel a hírhedt zöldsapkásokat is, akik a gerillaháborúk szakértői voltak és azt a feladatot kapták, hogy segítsék a forradalmi felforgatástól fenyegetett országok hadseregét.
Ennél is tragikusabb fordulatot jelentett, hogy Washington innentől – ha az amerikai érdekeket veszélyeztette valami a térségben – nagyon elnéző volt az uralkodó rendszerek „emberjogi hiányosságaival”: a diktátorok antikommunizmusa gyakorlatilag minden bűnre felmentést adott.
De a gerillamozgalmakat ezzel nem tudták elfojtani. Salvadorban már a második világháború előtt, 1932-ben lezajlott egy parasztfelkelés, amit Maximiliano Hernández Martínez elnök brutálisan letört. Több tízezren estek áldozatul a véres leszámolásnak, köztük Farabundo Martí, a salvadori kommunisták egyik vezetője.
A nyolcvanas évek elején a salvadori gerillák az ő nevét tűzték a zászlójukra, így alakult meg a „Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front”, ami egyfajta esernyőszervezetként összefogta a különálló mozgalmakat. Hosszú háború következett, ami 1979 és 1992 között tartott. Az amerikaiak a salvadori katonai kormányzatot támogatták, miközben a szovjetek, a kubaiak és a nicaraguaiak a gerillákat segítették. Nicaraguában ugyanis ekkorra már fordult a kocka: Daniel Ortega szandinistái egyre sikeresebben vették fel a harcot a CIA által felfegyverzett kontrák ellen, akik meg akarták dönteni a Szovjetunió felé kacsingató Ortega hatalmát. A salvadori polgárháború 75 ezer emberéletet követelt, egyik legtragikusabb fejezete 1981 decemberében zajlott le El Mozote-ben, amikor a salvadori hadsereg nyolcszáz civilt gyilkolt le egy nap alatt.
1988-ban végre megkezdődtek a béketárgyalások a harcoló felek között. Az 1989-es választásokon Napoléon Duarte ugyan vereséget szenvedett, de Alfredo Cristiani szélsőjobboldali politikus került hatalomra. A Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front bojkottálta a választásokat, így végül szinte senki nem ismerte el a választási eredményeket. Ezért a győztes és vesztes tábor mindent bevetett egymás ellen. Újra fellángolt a harc, amelynek során a baloldali erők érzékeny veszteségeket okoztak a kormányerőknek. Végül – az ENSZ fellépésének hatására – megállapodást kötöttek a kormányerők a gerillaszervezettel.
Nem kétséges, hogy Washington a korbács mellett előszeretettel alkalmazta a mézes madzag politikáját is ezeknél az államoknál. Már Kennedy elnök változtatni akart az amerikaiak rossz megítélésén. A hatvanas évek elején létrehozták az önkéntes békehadtestet, egyfajta humanitárius akcióként. Ekkor indították el a „Szövetség a haladásért” nevű programot is, amely segített volna megoldani a társég problémáit. De ezek sem tartóztatták fel a gerillamozgalmakat. Jimmy Carter a megválasztása után bejelentette, hogy külpolitikájának tengelyébe az emberi jogok betartatását és a legszegényebb országok gazdasági segélynyújtását helyezi. 1977-ben a panamaiakkal felülvizsgálta az 1903-ban kötött szerződést, így Panama visszanyerte szuverenitását a csatornaövezetben az Egyesült Államok által megőrzött hat katonai bázis kivételével.
A valódi változást azonban a hidegháború vége hozta el. Amerikai immáron nem érezte veszélyben magát, ezért egyre távolságtartóbb lett korábbi szövetségeseivel. Manuel Noriega, Panama diktátora valaha a CIA hűséges embere volt, de később szembefordult Washingtonnal. Ezután az amerikai külügy nyilvánosságra hozta, hogy Noriega valóságos drogbáróként üzemelteti az Egyesült Államok és Közép-Amerika közötti narkókereskedelmet. Ezért az amerikaiak „Igaz ügy” néven katonai akciót indították Panama ellen a demokrácia helyreállítása és Noriega tábornok elfogása céljából. Majd sorra dőltek össze a korábbi diktatúrák, amelyek helyén immáron nem banánköztársaságok, de nem is virágzó turistaparadicsomok lettek, hanem lerombolt, szétzilált országok, ahol továbbra is égbekiáltó szegénység uralkodik.
A salvadori hatalmasságoknak is lassan befellegzett. 1989-ben – vagyis az első békekötési kísérlet után – sokan elmenekültek az országból, köztük volt Eugenio Vides Casanova tábornok, aki kulcsszerepet játszott a salvadori polgárháborúban. A most 77 éves férfi a nyolcvanas évek elején az ország védelmi minisztere volt. Casanova ekkor még az Egyesült Államok támogatását élvezte, így a nyolcvanas években két katonai kitüntetést is kapott az amerikaiaktól, többek között azért, mert „kiemelkedő harci teljesítménye során kivételesen bátor magaviseletet tanúsított”.
A valóságban azonban Casanova regnálása idején történtek azok a brutális gyilkosságok, amelyekre az egész világsajtó felfigyelt. A férfi a vádak szerint részt vett négy amerikai apáca meggyilkolásában is, de sosem kellett felelnie a tetteiért. Épp ellenkezőleg, Floridában töltötte nyugdíjas éveit egészen mostanáig.
Casanovát az amerikai hatóságok most azzal a váddal vették őrizetbe, hogy a férfi elrendelte és segítette a kínzásokat és gyilkosságokat Salvadorban. Casanova persze úgy véli, hogy tisztességtelenül jártak el vele szemben, hiszen az amerikai kormány támogatta a salvadori hatóságokat akkor, amikor felléptek a Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front gerilláival szemben. Ügyvédje, Diego Handel szerint az amerikaiak most egy olyan személyt árultak el, aki egyébként csak Washington parancsait hajtotta végre. Ez azonban már nem menti Casanova helyzetét, akit most kiadtak az amerikai hatóságok.
Talán nem is véletlen, hogy csak most került sor Casanova kiadatására. Washington ugyanis újabban azon fáradozik, hogy normalizálja a kapcsolatait a latin-amerikai országokkal, de különösen Kubával. Nemrég Barack Obama a latin-amerikai országok panamai fórumán vastapsot kapott, amikor közölte, hogy az Egyesült Államok ezentúl nem avatkozik be a környékbeli országok belpolitikájába. „Tiszteletben tartjuk az országaink közötti különbségeket. Azok a napok, amikor magától értetődő volt, hogy az Egyesült Államoknak joga van beavatkozni a kontinensen bárhol a saját érdekében, véget értek” – mondta az amerikai elnök. Obama Raúl Castro kubai elnökkel is tárgyalt az 1960 óta érvényben lévő gazdasági embargó feloldásáról.
Ez a közeledés pedig már előre vetíti, hogy az Amerika által támogatott valamikori közép-amerikai (ex)diktátorok csillaga leáldozóban van: többé már nem védi őket Washington keze, épp ellenkezőleg: az amerikaiak az ő kiadatásukkal demonstrálják, hogy véget ért a banánköztársaságok korszaka, ahol az Amerika-párti diktátorok szabadon gyilkolhatták riválisaikat.
