Obamának nincs könnyű dolga, június 30-ig meg szeretné oldani a hosszú idő óta húzódó iráni atomkonfliktust. Ha sikerülne elérni a megállapodás megszületését, az fordulópontot jelentene mind Amerika külpolitikájában, mind a Közel-Kelet geopolitikai erőviszonyaiban. Az elnökre pedig minden bizonnyal történelmi léptékű teljesítménye miatt emlékezne az utókor.
A kiegyezés sikeressége nem Obamán és az iráni vezetésen múlik. Egyelőre úgy néz ki, hogy mind a két fél nyitott a megállapodásra, azonban mind a két ország politikai elitjében szép számmal akadnak ellenzők. Iránban például sokan vitatkoznak az atomprogramról – természetesen nem a katonapolitikai rizikók miatt –, főleg gazdasági szempontokból.
Iránban a keményvonalasok Iránnak kedvezőbb, de Amerika számára elfogadhatatlan kikötéseket csempésznének vissza az egyezségbe, az amerikai elnökválasztásra készülődő republikánusok és demokrata héják pedig harciasságukat demonstrálnák az egyezmény megfúrásával választóik előtt.
Az amerikai kongresszusnak most már meg is van a lehetősége arra, hogy hátráltassa, vagy akár meg is akadályozza a paktum létrejöttét. Egészen idáig az elnök maga dönthetett volna az Irán elleni szankciók feloldásáról, azonban most szerdán a republikánus és demokrata pártvezetők a szenátusban olyan törvényjavaslatban állapodtak meg, amely lehetőséget teremt arra, hogy a kongresszus elszabotálja ezt. Egészen pontosan arról van szó, hogy a szankciókat nem oldhatja fel az elnök, ha az egyezség megkötését követő harminc napban a kongresszus kifogást emel ellene.
Ez elég nagy probléma, hiszen Hasszán Róhani iráni elnök kijelentette, hogy a szankciók teljes feloldása nélkül nem jöhet létre a megállapodás.
A törvényt a szenátusi egyezség után – amely némileg enyhítette az eredetileg tervezett javaslat szigorát – minden bizonnyal elfogadják a kongresszusban.
Richard Nephew, Amerika egyik régebbi iráni kapcsolattartója, akit a Reuters hírügynökség idéz, és aki jelenleg a Columbia Egyetem oktatója, szintén problémásnak tartja a szenátus döntését: „Végzetes? Nem. De sokkal nehezebbé, sokkal komplikáltabbá teszi a tárgyalásokat a USA számára."
Persze nem eszik olyan forrón a kását. Az elnöknek a törvény után is megvan a lehetősége arra, hogy vétójogával élve átvigye az akaratát a törvényhozáson, a kongresszus pedig csak kétharmados többséggel írhatja felül az elnöki vétót. Ehhez a republikánusoknak a szenátusban 13, a képviselőházban pedig 40 demokrata szavazatra lenne szükségük, ami valószínűleg nem fog összejönni.
Természetesen a republikánusok a főellenségei a keretmegállapodásnak. Szerintük az elnök mindenáron keresztül akarja vinni a paktumot, és emiatt túl sok engedményt tesz Iránnak.
A fiatal floridai republikánus Marco Rubio – aki elnöki babérokra is törhet – élesen kritizálta John Kerryt külügyi bizottsági ülésen. Szerinte Irán célja, hogy a térségben domináns hatalommá váljon. A szenátor azt kérdezte John Kerrytől, hogy hogyan befolyásolja az Iszlám Állam elleni katonai akció az Iránnal való tárgyalásokat. Feltételezése szerint Irán nem nézi jó szemmel a IÁ elleni hadjáratot, mert ezzel növekszik az amerikai jelenlét a térségben.
Kerry szerint a szenátor félreérti a térség és Irán politikáját. Ahogy fogalmazott: „az irániak üdvözlik a bombázásokat, nem örülnek a katonai jelenlétnek, de közös érdek az iszlamisták megsemmisítése”.
A vitában a republikánus törvényhozók fontos ütőkártyája, hogy választóik előtt Amerika szövetségese, Izrael biztonsága iránti elkötelezettségüket hangoztatják, és e biztonság aláásásával vádolják az elnököt. Nem véletlen, hogy a kormányzat, mintegy megelőző csapásként, a múlt hónapban feloldotta az izraeli atomprogramról szóló nemzetbiztonsági jelentések titkosságát. Ezzel mintha kicsit kifogta volna a szelet az iráni atomprogrammal riogató törvényhozók vitorlájából. Ezt jelzi, hogy a washingtoni politikát illetően egyre inkább fajsúlyos véleményformáló hírszájt, a Politico a héten terjedelmes tényfeltáró írást közölt a dokumentumok alapján az izraeli atombomba megépítését lehetővé tevő programról. Mindez akár csak pár éve is nehezen lett volna elképzelhető.
Így az amerikai külügyminiszter is bizakodó. Reméli, hogy német és uniós segítséggel sikerre vihetők a tárgyalások, és a kongresszus nem tudja megállítani az ügy előrehaladását.
