Sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánom az értesülést – hangzik el szinte naponta a világ valamely pontján egy izraeli tisztviselő szájából. Ha valaki nem cáfol és nem erősít meg, az szinte biztosan izraeli, a kérdés pedig az atombombára vonatkozik. Van-e Izraelnek atombombája? Van. Könyv is született a témáról, a Legrosszabbul őrzött titok címmel. Ezt a rendkívül rosszul őrzött titkot pedig most az amerikaiak felfedték. Fontos lélektani pillanatban.
Mire jó az atombomba? Nem arra, hogy ledobják, és iszonyú pusztítást érjenek el vele. Az atombomba a gyakorlatban nagyjából felhasználhatatlan, elrettentő erőként azonban felbecsülhetetlen a hatása. Az atombomba így a védelmi rendszer része, nagyon hatékony eleme, mert egy atomhatalmat egy másik ország óvatosan kezel, mert tart attól, hogy a másik beindítja a rakétákat. Az atombomba politikai érv Hirosima óta. Aki megmutatja a sajtónak, az másolatokat mutat, a valódi fegyverek egy titkos helyen hevernek, vagyis lényegében az se fontos, valóban bevethetők-e. A lényeg inkább az, hogy mindenki elhiggye, hogy szükség esetén indulnak a rakéták, és emelkedik a gombafelhő.
Izrael azonban másképp okoskodik. Szerinte többet ér el azzal, ha a bomba létezéséről nem számol be, de hagyja, hogy azt higgye a nagyvilág, hogy van neki. Nem engedi be a nemzetközi megfigyelőket a kutatóintézeteibe, a dimonai létesítménybe, de tesz róla, hogy mindenki sejtse, jobb félni attól a sivatagi központtól. A visszaemlékezések szerint eddig egyetlen alkalommal merült fel, hogy a fegyvert használnák is végső esetben, az 1973-as arab–izraeli háború idején, de Golda Meir miniszterelnök végül elvetette az ötletet, bízva a hagyományos hadviselésben és megtartva a nukleáris ütőerő elrettentő imázsát. Az országok nem feltétlenül erősek, de mindent megtesznek azért, hogy erősnek tűnjenek.
Izrael nagyon erősnek tűnik. Az amerikaiak a most a titkosítás alól kivett dokumentumban ezt el is ismerik, részletesen leírva az atombombáig vezető izraeli utat. A jelentés nyilvánosságra hozatala sokkal súlyosabb döntés, mint az elsőre tűnik. Az említett Golda Meir az akkori amerikai elnökkel, Richard Nixonnal állapodott meg a titokzatosság fenntartásáról, ami megfelelt az Egyesült Államok érdekeinek is. Az Obama-kormány azonban úgy látta, ez a mostani pillanat lesz a legmegfelelőbb arra, hogy a rosszul őrzött titkot közkinccsé tegye. Egy hét múlva lejár az Iránnal való megállapodás főbb vonalainak felvázolására szabott határidő, Amerika pedig – úgy tűnik – ezt a mostani lehetőséget nem akarja kihagyni. Teljesen nyilvánvaló, hogy Izrael nem választ magának más szövetségest, a bivalyerős, de nagyon kicsi országnak nagyon korlátozottak a lehetőségei. Amerika viszont megnyerheti magának Iránt, amely nem lesz ugyan szívélyes barát, de nem lesz halálos ellenség. Obama tervei szerint Netanjahu lenyeli ezt a gigászinak tűnő békát.
Ez egyáltalán nem személyes ellentét az amerikai elnök és az izraeli miniszterelnök között, egyszerűen ez a logikus lépés. A várva várt és közelinek tetsző megállapodás Irán és a hat nagyhatalom között nyilván számos dühös vezércikket szül majd Izraelben és Amerikában, mérges politikusok csapkodják majd a padokat, és csattannak a telefonkagylók, de a két ország nem engedi el egymás kezét senki kedvéért. Ez amolyan öröknek tűnő érdekházasság, amelyben a sajtó előtt csak a viták végeredményét, a békés és stabil kapcsolatot mutatják be. Lehet, hogy a hangulat nem valami rózsás most otthon, de egyik fél sem hagyná veszni a házat, a kocsit, a nyaralót. Amerika pedig úgy érzi, Irán megér egy hét ajtócsapkodást.
