Egész falvakat indítottak útnak a sivatagba, alig volt esély a túlélésre

1915. április 24. a világtörténelem fekete napja.

Kis-Ázsia keleti részén az ókor óta éltek örmények, identitásukat alapvetően meghatározza a 301-ben felvett kereszténység: a világ első keresztény népeként tartják számon magukat. Bár a 4. században az örmény keresztény egyház önálló útra tért – ezért a katolikusok évszázadokig eretneknek tekintették őket, más keleti egyházakhoz hasonlóan – a keresztény vallás a kezdetektől a mai napig meghatározza az örmény identitást. Később, az Oszmán Birodalom részeként megtarthatták a vallásukat, sajátos kulturális-vallási autonómiát élveztek, cserébe azonban adót kellett fizetniük, egyfajta „védelmi pénzt”. A konstantinápolyi pátriárka nemcsak vallási, de világi vezetőjük is volt, aki külön börtönt is fenntarthatott. Fegyvert viszont nem tarthattak – mondja Kovács Bálint történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója, a Lipcsei Egyetem tudományos munkatársa.

Az örmény nép tragédiája az I. világháborúban címmel május 20-áig látogatható ingyenes kiállítás mutatja be az eseményeket Budapesten, az Országos Széchényi Könyvtárban. A használati tárgyakat és különleges dokumentumokat is bemutató tárlat kurátorai Őze Sándor és Kovács Bálint, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Intézetének oktatói, a társkurátor Czézár Nikolett.

Az Örmény Nemzeti Könyvtár és az OSZK közös kiállításának képeiből és a kimaradt fotókból is válogattunk előző cikkünkben.

A 19. században, más népekhez hasonlóan, az örményeket is elérte a nemzeti ébredés, különböző politikai mozgalmakat indítottak, autonómiát akartak. 1894-ben a szaszuni örmények nem rótták le a kötelező védelmi hozzájárulást, mivel a beszedésével megbízott helyi kurd vezetők hirtelen megemelték a fizetendő összeget. A törökök ezt lázadásnak tekintették, amire Hamid szultán utasítására mészárlással válaszoltak; becslések szerint mintegy kétszázezer embert öltek meg 1896-ig. A terror radikális örmény mozgalmakat hívott életre, akik az erőszaktól sem riadtak vissza – a szultán elleni merénylettel is megpróbálkoztak. A kilíkiai Adanában 1909-ben aztán már az ifjútörökök rendeztek örményellenes pogromot, amelynek harmincezer ember esett áldozatául.

Kovács Bálint hangsúlyozza: ekkor még nem az etnikai csoport tervezett megsemmisítése volt a cél, inkább csak „móresre akarták tanítani” a szabadságjogokért küzdő örményeket, tehát ezeket az eseményeket inkább a népirtás előzményének tekinthetjük.

Miután az ifjútörökök 1913 elején puccsal átvették a hatalmat a birodalomban, Enver, Talat és Cemal (Dzsemál) pasa vezetésével hozzáláttak a török nemzetállam megteremtéséhez. Már az első világháború kitörése előtt titkos előkészületeket tettek az örmények kiirtására, az 1914. őszi hadba lépés után pedig a gyakorlati megvalósításhoz is hozzákezdtek: 1915 elején a hadsereg mintegy kétszázötvenezer örmény tagját munkaszolgálatra osztották be, majd április 24. hajnalára összegyűjtötték a konstantinápolyi örmény értelmiségieket, a sajtó képviselőit, a mágnásokat. „Tudták, ha az értelmiséget megsemmisítik, akkor már bármit megtehetnek, az emberek nem fognak tudni semmit csinálni, nem tudják megszervezni önvédelmüket” – emeli ki Kovács Bálint. Egy részüket bebörtönözték, másokat kivégeztek vagy deportáltak. A munkaszolgálatosokkal megásatták saját sírjukat, majd belelőtték őket.

Az első elhurcoltak között volt a pap-zeneszerző Komitasz, aki az örmény zenetörténetben Bartók Béla alakjával egyenértékű. Később valahogy sikerült elérni, hogy szabadon engedjék és Párizsba távozhasson, ám a népét ért szörnyűségek hatására megőrült, ideggyógyintézetben halt meg.

Az e célból felállított alakulatok különleges kegyetlenségeket követtek el. Asszonyokat meztelenre vetkőztetve, faágakkal vertek össze, papok körmeit letépték, szemüket kivájták. Enver pasa sógorának az volt a szokása, hogy megpatkoltatta örmény foglyait, majd addig táncoltatta őket, amíg össze nem estek. Nem csoda, hogy ilyen találékonyak voltak: tanulmányozták a spanyol inkvizíció megoldásait.

A deportálásokat a férfiakkal kezdték, aztán a nők és a gyermekek következtek, általában külön. Akik meg tudtak szökni, a Földközi- vagy a Fekete-tengeren át nyugatra menekültek, a legtöbben Amerikában és Franciaországban találtak menedékre, és sokan érkeztek a romániai Konstancába, Bukarestbe, valamint Magyarországra: Szamosújvárra és Budapestre is.

A kitelepítetteknek gyalogosan kellett több tíz vagy száz kilométert megtenni, étlen-szomjan. Gyakorlatilag egész falvakat indítottak ilyenkor útnak, aztán voltak, akiket út közben egyszerűen lemészároltak. A szíriai sivatagban kialakított koncentrációs táborokban az éhező foglyok különféle füveket ettek, ha ezt túlélték, akkor a járványok végeztek velük. „A trabzoni tizennégyezer örmény közül száz ember sem maradt életben. A tizennyolcezres sivasi és kharputi menetből mindössze százötvenen érkeztek az aleppói tranzittáborba. Az angorai örményeket szabályos mészárosmunkával darabokra vagdosták, és a húscafatokat Asi Yozgad közelében a folyóba dobálták” – írta a Rubicon korábban.

A táborokban orvosi ellátás nem volt, sátrakban vagy a forró nap alatt feküdt mindenki. „Élhetnek a sivatagban, de sehol máshol” – idézi egy most megjelent monográfia címe Talat pasa cinikus mondatát, hiszen ő is tudta, hogy ott nem lehet életben maradni.

Nemcsak a török alakulatok, hanem az általuk felheccelt kurdok is az örmények életére törtek, fosztogattak, gyilkoltak. „Ők azonban ezt elismerték később, és bocsánatot is kértek” – hangsúlyozza a történész.

Nem voltak megbízhatók, tehát ki kellett őket telepíteni – ezzel indokolja a történteket azóta is a népirtást tagadó Törökország, mondván itt nem egy nép megsemmisítéséről volt szó, még ha történtek is mészárlások. A szomszédos és háborús ellenfél Oroszországban élő örményekre hivatkoztak ilyenkor.

A külföldi sajtó részletesen foglalkozott az eseményekkel, a diplomaták is tájékoztatták saját országukat, így a szövetséges Osztrák–Magyar Monarchiát és a Német Császárságot is, akik így mindent tudtak a vérengzésekről. Ám mivel életbe vágó volt szövetségesük megtartása, hivatalosan nem léptek fel, de képviselőik az elvárhatónál többet tettek, hogy segítsenek az örményeken. „Pallavicini János volt a Monarchia konstantinápolyi követe, ő szinte hetente írt levelet a történtekről, egyértelműen egy népcsoport megsemmisítéséről beszélnek ezek a dokumentumok” – emeli ki Kovács Bálint.

Az anatóliai örménység teljesen kipusztult, szinte csak Konstantinápolyban tudtak megmaradni – ahol ma még körülbelül hatvanezer örmény él. Rajtuk kívül csak azok élhették túl a vérengzéseket, akik áttértek az iszlám hitre, ez tulajdonképpen az örmény kultúra és nemzettudat megtagadását jelentette. Az iszlamizált örmények most kezdenek felébredni, felfedezni identitásukat, a kutatók szerint ez nagy társadalmi robbanást okozhat majd Törökországban a közeljövőben.

A vérengzéseket életüket kockáztató külföldiek dokumentálták. Armin T. Wegner a német hadsereg tisztjeként örökítette meg a szörnyűségeket, az ő fényképei jelentik máig a legfontosabb vizuális forrásait a genocídiumnak. Johannes Lepsius német evangélikus lelkész már a század eleji vérengzések után segélyszervezetet alapított, a népirtás alatt pedig folyamatosan próbált közbenjárni az örményekért az ifjútörök vezetőknél. Gyerekeket is mentett, több árvaházat, kórházat és iskolát alapított.

Később a bosszútól fűtött örmények föld alatti szervezetet alapítottak a felelősök megbüntetése érdekében. Talat pasa a világháború után Berlinben keresett menedéket, álnéven. 1921-ben itt gyilkolta meg őt a nyílt utcán egy diák, Szogomon Tejlirjan. A német bíróság ugyanakkor felmentette, mondván nem volt beszámítható, hiszen gyermekként, „édesanyja teteme alatt menekült meg”, azóta pedig álmaiban azt kérte tőle, hogy bosszulja meg az örmények kiirtását.

Amennyit foglalkozott a nemzetközi közvélemény a népirtással a történtek idején – például a New York Times naponta tudósított az eseményekről –, annyira elhalványult az emléke a következő évtizedekben. Az emlékezet kultúrája így csak lassan alakulhatott ki. Először Berlinben – évekkel az események után – emlékezhettek a menekültek gyászmisével a történtekre.

A Kaukázusban élő és az oda menekült örmények létre tudtak hozni ugyan egy kis köztársaságot, ám az néhány év után a Szovjetunió része lett, és csak az ország felbomlása után, 1990-ben nyerte vissza függetlenségét. Sztálin életében beszélni sem lehetett a történtekről, csak jóval a halála után, a hatvanas években szűnhetett meg a hallgatás. Hosszú időn keresztül a népirtásra való emlékezés Komitasz alakján keresztül kristályosodott ki, ha őt megfestették, akkor az örmények egymás között mindig tudták, hogy az a népirtás fölötti gyászt jelenti.

Az Oszmán Birodalom helyén felépülő Törökországban évszázados tabutéma lett az örmények kiirtása, hiszen az egész török ideológia arra épült, hogy ők egységes nemzetállam. Törökország „a népirtás romjain épült fel” – emeli ki Kovács Bálint. A módszeres kiirtás 1915–17 között zajlott, aztán a kemalista Törökországban 1922–23-ban újra fellángolt. Az örmények épületeit azóta is hagyják összeomolni, nem tesznek a védelmükben semmit a török hatóságok.

Nagyjából 2,2 millió örmény élt a birodalomban a népirtás előtt, közülük a tudományos közvélemény szerint körülbelül 1,5 millióan haltak meg. Az elmenekült százezrek pedig jelentősen megnövelték a már évszázadok óta létező örmény diaszpórát. „A családok hetven százalékát érintette a népirtás, bárhol is éljenek a világban, a fájdalomban minden örmény osztozik” – hangsúlyozza Kovács Bálint.

Bár a világ gyorsan elfelejtette az örmény tragédiát, volt, aki egyáltalán nem, sőt példaként tekintett rá. Adolf Hitler többször is hivatkozott rá. Már 1931-ben így fogalmazott „Az emberek mindenhol egy új világrendre vágynak. Szándékunkban áll hatalmas kitelepítési politika bevezetése [ ], emlékezzenek az örmények kiirtására.” 1939-ben, Lengyelország lerohanása előtt pedig ezt mondta: „A mi erőnk a gyorsaságban és a brutalitásban rejlik. Dzsingisz kán nők és gyermekek millióit mészároltatta le, a történelem mégis csak az állam alapítójaként emlékszik rá. Számomra érdektelen, hogy a gyenge nyugati civilizáció mit fog rólam mondani. Ennek megfelelően készültségbe helyeztem halálfejes alakulataimat – egyelőre csak keleten – azzal a paranccsal, hogy könyörtelenül és szánalom nélkül küldjenek halálba lengyel származású és nyelvű férfiakat, nőket és gyerekeket. Csak így tehetünk szert a szükséges élettérre. Egyébként is, ki beszél ma már az örmények megsemmisítéséről?”