Egy ország, ahol mindenről a hadsereg dönt

Amerika szerint a demokratizálódás útján jár a katonák csendőrállama, ahol még mindig vér áztatja a határvidéket. Mianmar szakértői szemmel.

Veczán Zoltán
2015. 04. 06. 16:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az ötvenmilliós ország ázsiai viszonylatban középhatalom, a két óriás, Kína és India közé szorulva, az ettől való félelem határozza meg a külpolitikáját is – emelte ki előadásában Háda Béla, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos segédmunkatársa.

A korábban Burmának nevezett ország – újabban Mianmari Államszövetség Köztársasága – egy soknemzetiségű „minibirodalom”, ahol a többséget alkotó burmaiak élnek az ország nagyjából felén, a határvidékeket hét, a központi hatalommal gyakorlatilag permanensen háborúzó, a helyi nemzetiségből verbuvált fegyveres csoport tartja uralma alatt. Az etnikai ellentétek mellett a vallási villongások is gyakoriak: a többségi nemzet harcos buddhista (theraváda), de vannak keresztények és muzulmánok is. A buddhizmust a nyugatiak hajlamosak a légynek sem ártók vallásának tartani, ezzel szemben – mutatott rá Háda – Kelet-Ázsiában „minden valamirevaló terrorista buddhista, vagy buddhista környezetben nőtt fel”.

Az egykori brit gyarmat Burma 1948-ban vált függetlenné, viszont szembetalálta magát azzal a kihívással, hogy az egyetlen jól szervezett erő a hadsereg volt az országban, így teljes mértékben az vette át az uralmat, óriási katonaságot tart fenn azóta is, a politikai elit pedig mindig a katonai elitből került ki. A gyakorlatilag a függetlenség napján kirobbant polgárháborút a kommunisták nyerték 1962-ben, kiépült a sajátos, katonai vezetésű szocializmus, megpróbálkoztak valamiféle modernizációval is. Ez kudarcba fulladt, a rendszer fellazult, a sztrájkokat csak nyílt katonai hatalomátvétellel tudta letörni a rezsim 1988-ban, mondván, az elfajult helyzetben nem lehet elengedni a gyeplőt.

Mindenki meglepetésére 1990-ben tényleg kiírtak egy választást, ahol a katonák által preferált Nemzeti Egység Pártja helyett a polgári demokratikus ellenzék elsöprő győzelmet aratott: a nyugatos műveltségű Ang Szán Szu Csí vezetésével, aki ma is az ellenzék ikonja – ennek megfelelően a katonai junta megsemmisítette az eredményeket, maradt a katonai rendszer, a személycserékkel viszont, ahogy Háda fogalmazott, a legprimitívebb és legkorruptabb parancsnokok kerültek politikai pozícióba.

Ez két dolgot eredményezett: egyrészt felszította a határvidéki fegyveresek ellenállását, erre hivatkozva pedig a rendszer is agresszívebbé vált. A diktatúra bekeményedése miatt ugyanakkor az ország elszigetelődött, a nyugati segélycsapok elzáródtak, ezért jobb híján a kommunista Kína felé fordultak – jóllehet a többségi burmaiak ősellenségként tekintettek rájuk – és dübörgött a „stratégiai partnerség”.

Ugyanakkor a viszony nem volt kimondottan bizalmi. Háda emlékeztetett: a kínai háborús paranoia részint az óceánról, részint a dél-ázsiai szárazföld, azaz Mianmar felől várta a nyugatiak támadását, nekik ezért jött jól a volt gyarmat magukhoz kötése, ugyanakkor saját céljaik érdekében elkezdték támogatni a mianmari kommunistákat, majd a kilencvenes évek után a vák (burmai kínaiak) fegyveres szervezeteit. Mianmar ezért a kilencvenes évek második felében újragondolta külpolitikáját, 1997-ben sikerült felvetetnie magát az ázsiai gazdasági szövetségbe, az ASEAN-ba, ekkor az addig ideiglenesnek titulált katonai kormányzat legalább névleg feloszlott, és megalakította a reformista „békekormányt” – természetesen ugyanazokkal a tábornokokkal és funkcionáriusokkal.

Emellett a párton belül is viták zajlottak a Kína-párti reformszárny és a konzervatívabb, idegen- (és így Kína-) gyűlölő, önállóságpárti konzervatívok között; az elégedetlenség olyan erős volt, hogy 2007-ben a kolduló szerzetesek rendszerellenes gesztusai nyomán – konkrétan a kolduló rend nem fogadta el a pártállam adományait, ami arrafelé a kiátkozással egyenlő – az elégedetlen tömegek megmozdulásával kitört a szerzetesek ruhájának színéről elnevezett, békés „sáfrányforradalom”.

Ennek nyomán a rendszer az óvatos reformok mellett döntött, új alkotmányt dolgozott ki, amelyet egy népszavazáson 2008-ban – a hazai szocialista időket idéző – 90 százalék fölötti támogatottsággal fogadott el a nép.

2010-re választásokat írtak ki, amelynél adminisztratív eszközökkel ellehetetlenítették Szu Csíék indulását, a győztes persze a katonai hátszelű Nemzeti Egység Pártja lett. A párt vezetője, a volt katona, Thein Sein, ahogy Háda fogalmaz, ekkor „leveti az uniformist, szabat egy öltönyt, és kijelenti, hogy mától ő civil. Az öltönyben viszont annyira vakarózik, hogy inkább átvált a népviseletre, ezzel az óvatos reformer, a katona és a nép fia karakterét egyszerre óhajtva megjeleníteni.”

Ugyanakkor a 2000-es évek elejére már Amerika számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a Szu Csí-féle ellenzék nem rúghat labdába a katonai junta mellett, amelyet nem törtek meg a nyugati szankciók. Emellett ijesztő sebességgel emelkedett fel Kína. Így Amerikának úgymond „megérte elhinni”, hogy a Kína-ellenes mianmari keményvonalasok igazából demokraták a javából, és Burma is elkezdhetett közeledni Amerika, és annak szövetségese (valamint Kína térségbeli ellenlábasa), India felé, jóllehet, az évtizedes nyugatellenes propaganda nem könnyítette meg ennek az eladását a burmai köznép felé. Ugyanakkor Mianmart kereskedelme és elhelyezkedése ezer szállal köti Kínához, amellett az ország hadseregét is Kína látja el fegyverekkel, szóval a teljes szakítás nem érdeke, és ezt Amerika sem kívánja tőle.

Mindenesetre 2011-ben Hillary Clinton az országba látogatott – itt beszélt Szu Csíval, akit vélhetőleg meggyőzött, hogy működjön együtt némiképp a rendszerrel, így az ellenzéki vezető bejelentette, indul a következő választásokon –, majd Barack Obama képében megérkezett az országba látogató első amerikai elnök is. Obama az elakadó demokratizálódás ellenére biztosította türelméről és támogatásáról a rezsimet. Ebben az sem zavarta, hogy egy 2012-es, az ország egy részére kiírt, Szu Csíék egyértelmű győzelmét hozó időközi választás megmutatta, mennyire elege van az országnak a katonai juntából.

2014-re újabb alkotmányozási kísérletbe kezdtek, amelyben folytatták volna a modernizálást, főként a katonaság vétójogának és előjogainak felszámolásával. Azonban azok a jellemzően nyugalmazott vagy nyugdíjazás előtt álló tábornokok, akik a 2008-as alkotmány értelmében a parlament egynegyedét adják, és eddig – ahogy Háda mondta – nappali melegedőnek használták azt, hirtelen aktivizálták magukat és keresztbe feküdtek a változásoknak, így az alkotmányozó bizottság feltette a kezét, mondván, a 2015-ös választások előtt nem akarnak ilyen mérvű változtatást. Egyszóval minden az idei voksokon múlik.

Szu Csí és pártja, a Nemzeti Liga már bejelentette indulási szándékát, sikerük ugyanakkor kétséges, hiszen maga Szu Csí ismét nem szállhat ringbe; a mianmari jövő így főleg a katonaságon múlik, és azon, hogy a folyamatokra pozitívan vagy újabb bekeményítéssel reagálnak-e.

Háda ugyanakkor számba vette Szu Csí lehetőségeit is: az angol férjjel rendelkező, nyugatos politikusnő, bár ikonként, az országalapító tábornok lányaként jól szolgál, a gyakorlatban még sosem próbálta ki magát. Emellett nehéz polgári demokráciát építeni polgári társadalom nélkül, hiszen ne feledjük, hogy a burmai alapvetően egy vidéki, paraszti társadalom, xenofób és konzervatív, nem nyitott Szu Csí nyugatról importált eszméire, a külföldi vagy olyan jellegű beavatkozástól pedig éppúgy borsódzik az egyszeri burmai háta, mint minden egykori gyarmati ország lakójának.

Bár Amerika érdekből elhiszi Mianmar demokratikus átalakulását, a határvidéki nemzetiségek nem: a félig maffiajellegű felkelőcsoportok folytatták harcukat, támaszkodva a kínai piacra szánt ópium és heroin termelésének bevételére, a bányászatból és fakitermelésből – valamint nem mellékesen védett őserdei állatok levadászásából és emberkereskedelemből – szerzett pénzre. A kormány brutális eszközökkel próbálja elfojtani a lázadást, legutóbb a rohingyák (indiai származású muzulmánok) ellen vezetett hadjáratot – egyébként pont a nyugaton ártalmatlannak gondolt buddhista szerzetesek főszereplésével.

A kormány azóta próbál itt is konszolidálni: részlegesen már aláírtak tűzszüneti egyezményeket, ugyanakkor kérdéses ezek betartása. A polgárháború áldozatainak számáról szinte semmit sem tudunk – néhány tízezertől egészen hárommillióig terjednek a becslések –, de az biztos, hogy a 2008-ban forgatott Rambo-filmben mutatott brutális képsorok nem állnak messze a valóságtól.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.