Egy ország, ahol mindenről a hadsereg dönt

Amerika szerint a demokratizálódás útján jár a katonák csendőrállama, ahol még mindig vér áztatja a határvidéket. Mianmar szakértői szemmel.

Ez két dolgot eredményezett: egyrészt felszította a határvidéki fegyveresek ellenállását, erre hivatkozva pedig a rendszer is agresszívebbé vált. A diktatúra bekeményedése miatt ugyanakkor az ország elszigetelődött, a nyugati segélycsapok elzáródtak, ezért jobb híján a kommunista Kína felé fordultak – jóllehet a többségi burmaiak ősellenségként tekintettek rájuk – és dübörgött a „stratégiai partnerség”.

Ugyanakkor a viszony nem volt kimondottan bizalmi. Háda emlékeztetett: a kínai háborús paranoia részint az óceánról, részint a dél-ázsiai szárazföld, azaz Mianmar felől várta a nyugatiak támadását, nekik ezért jött jól a volt gyarmat magukhoz kötése, ugyanakkor saját céljaik érdekében elkezdték támogatni a mianmari kommunistákat, majd a kilencvenes évek után a vák (burmai kínaiak) fegyveres szervezeteit. Mianmar ezért a kilencvenes évek második felében újragondolta külpolitikáját, 1997-ben sikerült felvetetnie magát az ázsiai gazdasági szövetségbe, az ASEAN-ba, ekkor az addig ideiglenesnek titulált katonai kormányzat legalább névleg feloszlott, és megalakította a reformista „békekormányt” – természetesen ugyanazokkal a tábornokokkal és funkcionáriusokkal.

Emellett a párton belül is viták zajlottak a Kína-párti reformszárny és a konzervatívabb, idegen- (és így Kína-) gyűlölő, önállóságpárti konzervatívok között; az elégedetlenség olyan erős volt, hogy 2007-ben a kolduló szerzetesek rendszerellenes gesztusai nyomán – konkrétan a kolduló rend nem fogadta el a pártállam adományait, ami arrafelé a kiátkozással egyenlő – az elégedetlen tömegek megmozdulásával kitört a szerzetesek ruhájának színéről elnevezett, békés „sáfrányforradalom”.

Ennek nyomán a rendszer az óvatos reformok mellett döntött, új alkotmányt dolgozott ki, amelyet egy népszavazáson 2008-ban – a hazai szocialista időket idéző – 90 százalék fölötti támogatottsággal fogadott el a nép.

2010-re választásokat írtak ki, amelynél adminisztratív eszközökkel ellehetetlenítették Szu Csíék indulását, a győztes persze a katonai hátszelű Nemzeti Egység Pártja lett. A párt vezetője, a volt katona, Thein Sein, ahogy Háda fogalmaz, ekkor „leveti az uniformist, szabat egy öltönyt, és kijelenti, hogy mától ő civil. Az öltönyben viszont annyira vakarózik, hogy inkább átvált a népviseletre, ezzel az óvatos reformer, a katona és a nép fia karakterét egyszerre óhajtva megjeleníteni.”

Ugyanakkor a 2000-es évek elejére már Amerika számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a Szu Csí-féle ellenzék nem rúghat labdába a katonai junta mellett, amelyet nem törtek meg a nyugati szankciók. Emellett ijesztő sebességgel emelkedett fel Kína. Így Amerikának úgymond „megérte elhinni”, hogy a Kína-ellenes mianmari keményvonalasok igazából demokraták a javából, és Burma is elkezdhetett közeledni Amerika, és annak szövetségese (valamint Kína térségbeli ellenlábasa), India felé, jóllehet, az évtizedes nyugatellenes propaganda nem könnyítette meg ennek az eladását a burmai köznép felé. Ugyanakkor Mianmart kereskedelme és elhelyezkedése ezer szállal köti Kínához, amellett az ország hadseregét is Kína látja el fegyverekkel, szóval a teljes szakítás nem érdeke, és ezt Amerika sem kívánja tőle.

Mindenesetre 2011-ben Hillary Clinton az országba látogatott – itt beszélt Szu Csíval, akit vélhetőleg meggyőzött, hogy működjön együtt némiképp a rendszerrel, így az ellenzéki vezető bejelentette, indul a következő választásokon –, majd Barack Obama képében megérkezett az országba látogató első amerikai elnök is. Obama az elakadó demokratizálódás ellenére biztosította türelméről és támogatásáról a rezsimet. Ebben az sem zavarta, hogy egy 2012-es, az ország egy részére kiírt, Szu Csíék egyértelmű győzelmét hozó időközi választás megmutatta, mennyire elege van az országnak a katonai juntából.

2014-re újabb alkotmányozási kísérletbe kezdtek, amelyben folytatták volna a modernizálást, főként a katonaság vétójogának és előjogainak felszámolásával. Azonban azok a jellemzően nyugalmazott vagy nyugdíjazás előtt álló tábornokok, akik a 2008-as alkotmány értelmében a parlament egynegyedét adják, és eddig – ahogy Háda mondta – nappali melegedőnek használták azt, hirtelen aktivizálták magukat és keresztbe feküdtek a változásoknak, így az alkotmányozó bizottság feltette a kezét, mondván, a 2015-ös választások előtt nem akarnak ilyen mérvű változtatást. Egyszóval minden az idei voksokon múlik.

Szu Csí és pártja, a Nemzeti Liga már bejelentette indulási szándékát, sikerük ugyanakkor kétséges, hiszen maga Szu Csí ismét nem szállhat ringbe; a mianmari jövő így főleg a katonaságon múlik, és azon, hogy a folyamatokra pozitívan vagy újabb bekeményítéssel reagálnak-e.

Háda ugyanakkor számba vette Szu Csí lehetőségeit is: az angol férjjel rendelkező, nyugatos politikusnő, bár ikonként, az országalapító tábornok lányaként jól szolgál, a gyakorlatban még sosem próbálta ki magát. Emellett nehéz polgári demokráciát építeni polgári társadalom nélkül, hiszen ne feledjük, hogy a burmai alapvetően egy vidéki, paraszti társadalom, xenofób és konzervatív, nem nyitott Szu Csí nyugatról importált eszméire, a külföldi vagy olyan jellegű beavatkozástól pedig éppúgy borsódzik az egyszeri burmai háta, mint minden egykori gyarmati ország lakójának.

Bár Amerika érdekből elhiszi Mianmar demokratikus átalakulását, a határvidéki nemzetiségek nem: a félig maffiajellegű felkelőcsoportok folytatták harcukat, támaszkodva a kínai piacra szánt ópium és heroin termelésének bevételére, a bányászatból és fakitermelésből – valamint nem mellékesen védett őserdei állatok levadászásából és emberkereskedelemből – szerzett pénzre. A kormány brutális eszközökkel próbálja elfojtani a lázadást, legutóbb a rohingyák (indiai származású muzulmánok) ellen vezetett hadjáratot – egyébként pont a nyugaton ártalmatlannak gondolt buddhista szerzetesek főszereplésével.

A kormány azóta próbál itt is konszolidálni: részlegesen már aláírtak tűzszüneti egyezményeket, ugyanakkor kérdéses ezek betartása. A polgárháború áldozatainak számáról szinte semmit sem tudunk – néhány tízezertől egészen hárommillióig terjednek a becslések –, de az biztos, hogy a 2008-ban forgatott Rambo-filmben mutatott brutális képsorok nem állnak messze a valóságtól.