Tagadhatatlan, hogy az Északi-sark geostratégiai jelentősége az utóbbi években jelentősen növekedett. A globális felmelegedés következtében olvadnak a jégmezők – az ENSZ Klímavédelmi Szervezetének jelentése alapján 2020 nyarára teljesen jégmentes lesz a Jeges-tenger. A természet átalakulása új kutatási, hajózási és gazdasági lehetőséget kínál. Miképp a világ minden egyes négyzetméteréért harc folyik, az Arktiszon sincs ez másképp: a vele határos öt állam (Norvégia, Dánia, Oroszország, Egyesült Államok, Kanada) évek óta arról vitázik, kihez tartozik az Északi-sark.
A föld uralma ott ér véget, ahol a fegyverek (ágyú) hatótávolsága – avagy a XVII. századi „Cannon-shot” elv ekképp határozta meg évszázadokon keresztül egy állam part menti területének határát. A három tengeri mérföldben deklarált felségterület egészen az 1982-ben elfogadott Egyesült Nemzetek Tengerjogi Egyezményéig volt érvényben. Az Arktisz területével érintkező országok ekkor kapták meg a jogot, hogy felségvizeik határát maximum tizenkét tengeri mérföldben deklarálhatják, ezen felül pedig kétszáz tengeri mérföldig gazdasági tevékenységet (halászat) folytathatnak. Továbbá, ha az adott ország bizonyítani tudja, hogy a kontinentális talapzata a gazdasági határig kiterjed, akkor kereskedelmi zónájukat plusz 150 tengeri mérfölddel megnövelhetik. Az Egyesült Államok kivételével (amely még nem hagyta jóvá az megállapodást) az érintett államok a szerződést arra használták, hogy stabilizálják területeiket.
A Tengerjogi Egyezmény részletesen szabályozza az államok kontinentális talapzathoz való jogát, mértékét és hasznosítását. Ahhoz, hogy egy ország önrendelkezést gyakoroljon a 200 tengeri mérföldön túli kontinentális talapzaton, az erre a célra létrejött bizottság ajánlása szükséges. A testület az adott államtól beérkező adatok alapján dönt a kérdéses részt illetően. Mivel a terület geológiai szempontból összetett és bonyolult, egyes területekre több állam is benyújtotta követelését.Oroszország például igényt tart a Lomonoszov-hátságra, de Dánia is sajátjának gondolja ezt a területet, mivel szerinte az Grönland víz alatti folytatása. Kanada az ország határától északra fekvő vizeket szeretné sajátjainak tudni egészen a sarkig. Az öt érintett ország 2008-ban, a grönlandi Ilulissat városában rögzített egyezsége szerint ragaszkodik a szabályos egyezséghez minden konfliktusforrásként felmerülő követelés esetében.
– Ám azért a békés rendezés mellett egy dolgot fontos megjegyezni: az Északi-sark egyike a föld utolsó olyan területének, melynek kérdéses a jogi státusza – mondta az MNO-nak Dr. Póti László. A Külügyi és Külgazdasági Intézet munkatársa kiemelte a térség kapcsán három súlyponti kérdés merül fel: a tengeri kereskedelem jelentőségének átalakulása, a kőolaj és földgáz lelőhelyek kiaknázása és a biztonságpolitika.
Északi aranyút
Természetesen a hajózási útvonalak – csakúgy, mint a területi kérdések – is vita tárgyát képezik. Oroszország és Kanada „sajátjaként” tekint az északnyugati, illetve északkeleti átjáróra – a többi állam szerint ezek nemzetközi útvonalak. Az utóbbi – azaz a Kínát és Európát összekötő – kereskedelmi hajóút jelentősége Póti szerint az olvadásnak köszönhetően fokozatosan nő. Ugyan az átjáró az időjárás viszontagságai miatt csak pár hónapig van „nyitva”, a használható időszakban két héttel rövidebb szállítási időt biztosít az Ázsia-Európa útvonalon, mint a Szuezi-csatorna. Gazdasági megtakarítást jelent, hogy a fenti rövid időszakban nem kell igénybe venni az orosz jégtörő hajók százezer dolláros „segítségét”.
A kínai hajótársaság egy korábbi közleményében aranyútnak nevezi az északkeleti átjárót s az abban rejlő lehetőségeket. De Kína számára a jeges-tengeri útvonal nem csak kereskedelmi szállítási útvonalként kiemelt jelentőségű, hanem az onnan megközelíthető orosz gázmezők miatt is. A Lloyd's nagy-britanniai biztosító pedig arra számít, hogy 2021-re az útvonal teherforgalma az eddigi tízszeresére növekszik.
A kereskedelmi szempontok csak egy részét képezik Oroszország stratégiájának. Kaiser Ferenc, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára az MNO-nak arra világított rá, hogy a már kidolgozott sarkvidéki katonai fejlesztési program részeként újranyitják a szovjet időben bezárt hadi támaszpontokat. Emellett – mint a docens elmondta – Putyin a 2011–2020-as állami fegyverkezési programjában egy külön sarki dandár (extrém ügyekben is használható és különleges felszerelésekkel rendelkező egység) felállításáról döntött. Az Északi Parancsnokság hadiflottájának tavaly év végi riadókészültsége, és a 2015 végére kiépülő légvédelmi rendszer rávilágít arra, hogy az orosz államfő úgy tekint a sarkvidéki zónára, mint legfontosabb nyersanyagbázisára, mely az ország szociális és gazdasági fejlődésének pillére a XXI. században. És ehhez tartja is magát az ország első embere.
S hogy mire ez a nagy „felhajtás”? A kontinentális talapzat alatt megbújó, mérhetetlen mennyiségű energiahordozó miatt. Becslések szerint itt található a világ még fel nem tárt gázkészletének a 30 százaléka, olajkészletének pedig mintegy 13-15 százaléka. Az ásványkincsek kétharmada orosz területen található, azonban az Egyesült Államokhoz, Kanadához és Grönlandhoz tartozó részek is jelentős mennyiséget rejtenek. Nem is beszélve azoktól a partoktól távoli térségekről, amelyeknek hovatartozása még vita tárgya. Tény, az Oroszországhoz tartozó földterület óriási tartalékokkal rendelkezik szénhidrogénből, gyémántból, fémekből, különböző ásványi anyagokból és ritka értékes fémekből, melyek megközelítőleges értéke több, mint 22,4 trillió dollár.
Igaz, Póti László, korábbi moszkvai nagykövetségen dolgozó diplomata szerint a kitermelés az igen kedvezőtlen körülmények miatt nem egyszerű, az ipari méretű megvalósítás pedig még messze van. És azt se feledjük – erre már Kaiser Ferenc világít rá –, hogy Oroszország ugyan katonailag erős, de gazdasági téren rá van szorulva Európára. Ahhoz tehát, hogy a hatalmas mennyiségű kőolajat és földgázt a felszínre tudják hozni, szükség van nyugati tőkére.
Érthetetlen húzott a norvég kormány azzal, hogy a Tromsö melletti Olvasvern támaszpontot az 500 millió dolláros ár helyett norvég olajcégeknek adta el, alig 5 millió dollárét – írja a Quartz. Az új tulajdonos pedig kiadta a helyet Oroszországnak.
Mivel a bázison most a Gazprom hajói állomásoznak, ha az oroszok katonai akcióra adják a fejüket, a norvég hajóknak és tengeralattjáróknak a jelenlegi helyzet szerint több száz kilométerrel délebbről kellene elindulniuk.
– A térség politikájának alakulására inkább a kooperáció, mintsem a konfrontáció lesz a jellemző, hiszen egyrészt a tengert nem lehet elfoglalni, a nyersanyag kitermelése pedig közös érdek – emelte ki Kaiser. – Persze – mint mondta – mind az öt ország nagyobb figyelmet szentel a térségnek, hiszen az érdekérvényesítéshez a katonai jelenlét is hozzátartozik. Norvégia tengeralattjáróval és légvédelmi fregattal van jelen, Dánia, Kanada és az Egyesült Államok pedig jégtörőket épít.
Dánia az oroszokat megelőzve már 2012-ben létrehozta saját, északi-sarki parancsnokságát, ahová egy különleges egységet küldött. De nem a skandináv ország az oroszok legfőbb riválisa a térségben, hanem Kanada. Az ottawai kormány még 2006-ban jelentette be „északi szuverenitás” programját, melynek fő célja a megnövelt hadi költségvetéssel és a jégtörők beszerzésével az északnyugati átjáró védelme.
Persze az USA sem tétlenkedik. Washington tavaly kidolgozta a 2014-2030 közötti északi-sarki stratégiát, melynek lényege az amerikai tengeralattjárók számának jelentős növelése és egy jégtörő flotta létrehozása. John Kerry külügyminiszter korábbi nyilatkozata szerint az Északi-sark előtt álló kihívások az Egyesült Államok számára rendkívüli jelentőségűek.
