Az „Európa beteg embereként” hivatkozott, omladozó Oszmán Birodalmat súlyos csapások érték: az 1912-es balkáni háborúban európai területeit szinte teljesen elvesztette, miközben a földközi-tengeri tartományai – például Egyiptom és Líbia – nyugat-európai hatalmak félgyarmataivá vagy gyarmataivá váltak. De a rogyadozó birodalom öntudata a régi volt, az ifjútörök katonatisztek pedig minden erejükkel azon voltak, hogy visszaszerezzék Törökország régi dicsőségét.
Az oroszok visszaverték a törököket, sőt behatoltak a birodalomba; soraikban örmény alakulatok is harcoltak, akik kihasználták az orosz medve támogatását, és török felségterületen kikiáltották az ideiglenes örmény kormányt, valamint tömegmészárlásokat rendeztek török földön – erre hivatkozva mészároltak le később a törökök milliónyi örmény keresztényt, erről bővebben ide kattintva olvashat.
Amikor 1914 novemberében Németország és Ausztria–Magyarország oldalán V. Mehmed szultán harcba lépett, újabb, óriási területeket vont be a szélesedő világháborúba, kaukázusi támadásával megosztva a cári Oroszország haderejét, ezzel némiképp tehermentesítve a központi hatalmakat az „orosz gőzhenger” nyomása alól. Emellett a törökök támadást indítottak a Szuezi-csatorna ellen is, ahonnan Nagy-Britannia egyiptomi protektorátusa jogsértő módon kizárta a központi hatalmak hajóit (a támadás sikertelen volt, de legalább nagy brit erőket kötött le a térségben) – a későbbi modern Törökország megteremtője, Musztafa Kemál is ekkor tűnt ki először.
A hadiszerencse a központi hatalmakra mosolygott, az oroszok támadását a keleti fronton (nem utolsósorban a magyar huszárok hősies helytállásának köszönhetően) visszaverték, Szerbia kimerült, a nyugati front pedig megmerevedett, ezért az antant vezetői úgy döntöttek, hogy a Dardanellák ostromával próbálják meg egyszerre kiütni Törökországot és kijáratot biztosítani az orosz fekete-tengeri flottának – valamint bátorítást adni Bulgáriának és Romániának az antanthoz való csatlakozásra.
„Kimaradni elképzelhetetlen volt. Ha ment a cimborád, akkor valami úton-módon neked is menni kellett” – jellemezte John Keagen az új-zélandiak és az ausztrálok férfias lelkesültségét – a két angol domínium hadtestei, az ANZAC mintegy százezer fős haderőt jelentett.
Winston Churchill, az admiralitás első lordja már a török hadba lépés óta lobbizott, hogy támadjanak a Dardanelláknál – hiszen parancsára egyszer sikerrel bombázták az Ázsiát és Európát összekötő tengerszoros török erődjeit, és emiatt alaposan alá is becsülte őket – végül sikerült elérnie, hogy régebbi csatahajókkal és a vadonatúj Queen Elizabeth hajóval, valamint szárazföldön bevethető csapatokkal – a tengerentúlról visszavont helyőrségek, valamint az egyiptomi török támadás miatt korábban odacsoportosított Ausztráliai és Új-Zélandi Hadseregcsoportok, az ANZAC katonáival – támogassák elképzeléseit.
Az első támadássorozatot, amely február 19-től március végéig tartott, a német parancsnokokkal megerősített török hadsereg a tengeri aknazárral és mozgatható lövegeivel visszaverte, súlyos veszteségeket okozva a briteknek. Ezért a partraszállás mellett döntöttek, ennek helyszínéül a Gallipoli-félszigetet (törökül Galibolu) szemelték ki.
A brit haderő a Queen Elizabeth vezetésével április 25-én napkelte előtt indított támadást a törökök ellen, csapatszállítóik nem lévén a csatahajók csónakokon vontatták maguk után a katonákat, akiknek a sekély vízben maguknak kellett partra evezniük. Több ponton próbálkoztak a partra szállással, aránylag csekély ellenállásba ütköztek – a törökök nem számítottak arra, hogy ennyire lehetetlen helyen próbálkoznak majd – de ahol igen, ott súlyos árat fizettek az elavult térképek, a török haderőről szóló információk hiánya és a kedvezőtlen terepviszonyok miatt kialakult helyzetben. Bár véres áldozatok árán sikerült hídfőket kialakítaniuk, ekkorra azonban megérkeztek Musztafa Kemál vezetése alatt a megerősített török csapatok a később az antantkatonákról elnevezett ANZAC-öbölhöz, ahol véres harcokban visszavetették az ausztrál–új-zélandi erőket, de a tengerbe szorítani nem sikerült őket. Így itt is és a többi partszakaszon is állóháború alakult ki.
Az antant hiába ásta be magát, hónapokon keresztül meg-megújuló támadásai eredménytelennek bizonyultak, a Kemál alezredes vezette török hadtestek véres harcokban minduntalan visszaverték őket.
A törökök szívós ellenállása növelte tekintélyüket a központi hatalmak körében is, elismerően nyilatkoztak az addig kissé lenézett szövetségesükről.
A brit–francia kudarc végül is a háború további elhúzódását eredményezte: a románok és a görögök nem mertek harcba szállni a központi hatalmak ellen, Bulgária viszont Németország és Ausztria–Magyarország mellé állva végső csapást mért a kimerült szerbekre. Német hadianyag és utánpótlás özönlött Törökországba.
A brit haditanács szakbizottságában egyre többen kezdték követelni a Gallipoli-félsziget kiürítését, 1915 novemberére végül döntésre jutottak: miután egy óriási vihar parti lövészárkaikban fojtotta meg a katonáikat és a part menti állásaik is összeomlottak, az értelmetlen harc beszüntetése mellett döntöttek. Hogy elkerüljék a török hadsereg támadását a visszavonulás alatt, primitív „vízórával” működő puskákat ástak be a lövészárkokba, amelyek időnként el-elsülve elhitették az ellenséggel, hogy a britek még mindig ott tartózkodnak. Végül két hét alatt, 1915 decemberének vége és 1916. január eleje között fokozatosan kivonták csapataikat a félszigetről: a hadjárat az egyébként gyengébben felszerelt és kiképzett törökök részéről 300 ezer, az antant részéről 265 ezer halottat és sebesültet eredményezett.
A britek veresége rövid időre Winston Churchill politikai karrierjét is megpecsételte, kipenderítették a kormányból, és két évig mellőzték a politikust, aki később, a második világháborúban gyakorlatilag megmentette Nagy-Britanniát.
Ugyanakkor itt emelkedett fel Musztafa Kemál csillaga, aki később, már tábornékként Szíriában verte meg az angolokat, majd a központi hatalmak bukása után felvette a harcot a sèvres-i békeszerződéssel, amely a trianonihoz hasonló feltételekkel darabolta volna fel Törökországot. Végül méltányosabb békefeltételeket harcolt ki, eltörölte a szultánságot és modernizálta az országot.
Az óriási brit veszteségek egy jelentős részét az ausztrálok és az új-zélandiak szenvedték el. A kötelességtudó domíniumok fiai összesen tizenegyezren maradtak ott örökre a véres fövenyen vagy a bozótosokban, és tízezerszámra érkeztek haza sebesülten vagy rokkantan. A közös megpróbáltatások összekovácsolták őket, az ausztrálok úgy érkeztek haza, amint azt gyakran elmondják, mint egyetlen nemzet fiai. Április 25-ének hajnala, amikor az ANZAC-erők megindították támadásukat, nemzeti ünneppé, a partraszállás helyszíne nemzeti kegyelethellyé vált.
Az ausztrál kormány és a hadsereg most is kiemelten foglalkozik a századik évfordulóval, és programok százai kezdődnek meg az évforduló napján az országban; egyszóval az ANZAC emléke még ma is meghatározó esemény az ausztrálok és az új-zélandiak nemzettudatában.
