„Ez már nem Fiume, ez Rijeka“

A horvátországi Rijeka lakossága 1945 óta majdnem teljesen kicserélődött. Néhány fiatal azonban újjáélesztené Fiumét.

A fiumei Korzótól nem messze, egy kis mellékutca egyik épületén kopottas tábla hirdeti: itt székel a Virtuális Fiumei Szabadállam. Andrea Ponisch fiumei olasz fiatalember nyitja a kissé romos épület ajtaját. A mozgalom tíz éve létezik, kezdetben csak az volt a célja, hogy erősítse Rijeka történelmi, fiumei identitását.

Nehéz feladat ez egy olyan helyen, ahol a történelem tényleg csak emlékekben él. 1918 után a városi magyar lakosság nagy része hagyta el a várost, 1945 után pedig az addig olasz többségű városból telepítették ki az őshonos olaszokat. Andrea azonban büszke arra, hogy ő még igazi olasz fiumei családból származik. „De a mai Rijeka kilencvenöt százaléka 1945 után jött ide.”

A jugoszláv időkben Rijeka jelentős iparvárossá, fontos kikötővé vált, ahova a titói állam legkülönbözőbb pontjaiból érkeztek bevándorlók. A többségük a horvát függetlenség után is maradt: a mai Rijeka ezért ugyanolyan színes, különálló sziget, mint egykoron volt Fiume – csak ma más színek alkotják. Horvátok, bosnyákok, szerbek, albánok, montenegróiak. Fiume valóban nem sokat jelent nekik – de Rijeka se olvadt bele a horvát nemzetállamba. A város mai többségének identitását jelentősen meghatározza az iparvárosi és a bevándorlói jelleg: nem véletlen, hogy Rijekában még mindig a posztkommunisták, azaz a szocdemek vannak hatalmon és a horvát nacionalizmus még a háború idején sem tudott megjelenni. Pedig szerb hadihajók egészen a Krk-szigetig feljöttek, Rijekából is jól lehetett őket látni – a mai város azonban baloldali és jugoszláv identitásával tér el Horvátország többi részétől.

Isztria és Rijeka: a mai Horvátország két renitense, ahol a jobboldal alig van jelen, és az összetartó erő nem a horvát nacionalizmus, hanem a jugoszláv antifasizmus. Isztria azonban tudatosabb, mint a megfáradt Rijeka. Ugyan Isztriából is kitelepítették az olaszok többségét, a mai isztriai zsupánság (azaz megye) megpróbálja az egykori Habsburg-múltat, olasz jelenlétet is újjáéleszteni. A félsziget eleve kétnyelvű, a horvátok többsége is mind jól beszél olaszul, és ha családjuk akár 1945 után is érkezett, büszkék az isztriai múltra, különállásra. Rijeka azonban másképp más. Az ottani különállás 1945-töl kezdődik. „1945-ben jött létre a mai város, Fiume nincs már” – mondja keserűen Andrea. A fiatalembert zavarja, hogy „a jugoszláv bevándorlók elveszik tőlem, fiumeitől a városomat”.

Néhány elszánt ember hasonlóan gondolkodott, s tizenegy évvel ezelőtt létrehozta a Fiumei Szabadállam (Slobodna Država Rijeka, Stato Libero di Fiume) nevű mozgalmat. Danko Švorinić ott volt az elsők között: isztriaiként is fontosnak tartotta, hogy Rijeka szabadabb és tudatosabb legyen. Zágráb azonnal szeparatizmust kiáltott, elvégre a háborús paranoia sokszor a mai napig még kihat: éppen ezért kellett a mozgalmat először „virtuálisként“ bejegyezni. Innen a tábla. Azóta már megenyhültek a horvát hatóságok – a mozgalomnak azonban nincs pénze új feliratra.

A mozgalom egyik első követelése az volt, hogy kerüljön vissza a fiumei kétfejű sas a Korzó híres toronyépületére. A kétfejű sasnak mint városi címerállatnak külön története van: amikor Gabriel D’Annunzio 1919-ben elfoglalta a várost, a sas egyik fejét leverte, mert a kétfejű sas a gyűlölt Habsburgokra emlékeztette. Az olasz időkben ezért egyfejű volt a sas – például a trieszti pályaudvar előtti, a dalmáciai, isztriai és fiumei elüldözött olaszok emlékművén a mai napig csak egy fejjel látható a fiumei címer. A jugoszláv időkben aztán az egész sas reakciósnak számított – a kilencvenes évek óta a kétfejű sas azonban újra ott van az óratornyon, de nem a tetején, ahogy Andreáék akarnák.

Fiume az emlékek városa – ahogy Fried Ilona várostörténeti könyve már címében is üzeni. Míg mondjuk Trieszt Olaszországon belül is megőrizte sajátosságait, „osztrákosságát”, addig „a magyar Trieszt”, Fiume 1918, de főleg 1945 után majdnem nyomtalanul eltűnt. „Aki ma Fiumét keresi, annak talán nem is Rijekába kell jönni” – mondja Tamara Moranjak, aki a mozgalomból kinőtt autonomista párt, a Fiuméért Lista (Lista za Rijeku / Lista per Fiume) egyik vezetője. Hol van hát ma az igazi Fiume? Például a római kék metróvonal végállomásán. A Laurentina negyedet 1945-ben Fiuméből, Dalmáciából és Isztriából elűzött olaszok hozták létre. Még ma is kapni a helyi boltokban isztriai vagy dalmát ételeket, és a kávézókban sok idős ember fiumei dialektusban beszél.

Andrea nincs még harmincéves, Tamara tavaly volt harminc, Danko nemsokára lesz negyven – fiumei fiatalok, akik mégsem akarnak beletörődni városuk teljes eltűnésébe. Tizenegy évvel ezelőtt létrehozott mozgalmukkal a fiumei történelmet, kultúrát, dialektust akarták ápolni, megismertetni – leginkább újrafelfedeztetni.

A városon belül nemcsak értetlenség, hanem kifejezett ellenszenv fogadta őket: irredentizmussal, olasz nacionalizmussal vádolták őket. A mai napig ugyanis sokan Gabriel D’Annunzio 1919-es fiumei kalandjával kapcsolják össze a Fiumei Szabadállamot. A mozgalom irodájában azonban – a történelmi Magyarország címere mellett – egy sokak számára ismeretlen politikus képe s nem D’Annunzióé lóg kint. Riccardo Zanella ö. Az egykor a magyar Országgyűlésben Fiumét képviselő politikus a fiumei autonómiagondolat atyja.

A fiumei olaszok többsége nem akart sohasem Olaszországhoz csatlakozni, az irredentizmus – ellentétben például Trieszttel – sohasem tudott jelentős politikai erővé válni. A fiumei olaszok a horvát nacionalizmustól tartottak és attól védték városuk önállóságát. Budapest hosszú ideig szövetségesük volt, de amikor a magyar kormány Fiumét is jobban magyarosította volna, az autonomista gondolat Budapesttel is szembefordult. Riccardo Zanella volt e nézet legismertebb képviselője. 1919-ben először azonban a fasiszta írónak, D’Annunziónak sikerült a várost elfoglalnia és egy rövid életű fasiszta-anarchista államot létrehoznia. Ez azonban nem a Fiumei Szabadállam volt. Az ugyanis az 1920-es rapallói békével született meg, amely a mai Rijekát – kivéve a Jugoszláviához csatolt, akkor még önálló Šušak városrészt – önálló országként ismerte el.

A Stato Libero di Fiume éppen a fasizmussal, az irredentizmussal, az olasz és horvát nacionalizmussal szemben született meg. Első elnöke Riccardo Zanella volt. 1924-ig tartott a független lét, amikor is a fasiszta Olaszország bekebelezte a kis városállamot. Zanella hű maradt elveihez, és nem volt hajlandó a fasiszta Itália polgárává válni – inkább a belgrádi emigrációt választotta.

Az ő nézeteire épül a mai mozgalom – olasz irredentizmusról tehát szó sincs. Autonómiaigényről persze annál inkább. A mozgalomból kinőtt párt, a Fiuméért Lista fogalmazza meg a napi politika szintjén a követeléseket: a városban az eddigi választásokon öt-hat százalék között szerepelt. Igazi belgák a horvát politikában, mert sem a posztkommunista baloldallal – amely hézagmentesen uralja a mai Rijekát és annak identitását –, sem a nacionalista jobboldallal nem akarnak közösködni.

Tamara azt szeretné, hogy az idei parlamenti választásokra se kössenek koalíciót a baloldali pártokkal. A nacionalista jobboldal szóba sem jön, elvégre azok hallani sem akarnak bármiről, ami nem kizárólag horvát. „Az álom a függetlenség lenne” – ismeri el Tamara, de tudja, ez jelenleg tényleg nem több, mint álom. A reális cél, hogy Fiuméban legalább olyan erős lehessen a pártjuk, mint Isztriában az ottani autonomistáké (IDS/DDI), akik a horvát függetlenség kikiáltása óta megszakítatlanul irányítják a régiót.

A történelmi érvek mellett – amelyek a Fiuméről vagy Zanelláról talán sohasem hallott rijekai szavazópolgárokat úgysem hatnák meg – főleg gazdasági okokkal indokolják az autonómiaigényt. Szerintük a mai Rijeka – amely tényleg egy szétesett, egykori iparváros képét mutatja – sokkal jobban élne, ha bevételeit nem kéne a központnak leadnia, ha maga kezelhetné például a kikötőjét. „Zágrábot nem szeretjük” – mondja Andrea, mi az a közös pont, ami a sokszínűség ellenére is összeköti a rijekaiakat.

Rijeka többsége ma olyan egykori jugoszláv vendégmunkásokból áll, akik nem fiumeiként, hanem jugoszlávként és antifasisztaként akarnak különbözni a horvát többségtől. A Fiuméért Lista hozzájuk is szól a gazdasági érveivel – de közben csendben a fiumei identitást is erősítené.

Vannak persze folklorisztikus fiumei identitásfoltok ma is a városban. Például a focicsapatot hiába hívják HNK Rijekának, ha játszik, a kemény mag azt ordítja: „Forza Fiume!” Az amúgy focirajongó Andrea azonban nem túl bizakodó, szerinte ugyanis a szurkolók többsége nemigen tudja, mit is kiabál. „A rijekai szurkolók hol usztasa dalokat énekelnek, hol kommunisták, hol meg forzafiuméznek.” A csapat is tehát a rijekai identitásválság egyik tünete csak. Egy városé, amely még épületeiben itt-ott hordozza a magyar és olasz múltat – de amelynek tudatából a jugoszláv kommunizmus és a horvát nacionalizmus hetven éve majdnem teljesen kiradírozta az 1945 előtti időszakot.

1945 óta Fiume tényleg jobban megőrződött Rómában vagy Triesztben, mint Rijekában. De az emlékek ott is halványulnak. „Az idősek még beszélik itt a fiumei dialektust, de egyszer ez is kihal. A fiatalok már nem maradnak itt, nem ismerik a régi nyelvjárást, lassan Fiume innen is eltűnik teljesen” – von melankolikus mérleget a zárai származású Marino Micich, aki Róma Laurentina negyedében vezeti a Fiumei Történeti Múzeumot és Archívumot.

A Fiumei Szabadállam igencsak fiatal aktivistái ezzel a folyamattal szállnak szembe. Egy 1945-ben teljesen kicserélt városban próbálják mindazt ébren tartani, ami 1945 után gyakorlatilag már eltűnt. A mozgalom aktivistáit szokás horvát részről olasz szeparatizmussal vádolni, holott Andreán kívül mindenki horvát. Az persze tény, hogy majdnem mindegyikük a városi olasz gimnáziumot végezte, ráadásul többen olasz útlevéllel is rendelkeznek. De például a hivatalos olasz kisebbségi szervezetekkel, amelyek irigykedve és értetlenkedve nézik a fiumei gondolatot, semmiféle kapcsolatban nem állnak. Nem Olaszországhoz akarnak ugyanis visszatérni – hanem újra „corpus separatum” lennének. Ezúttal Horvátországon belül.