Hatvanöt évvel ezelőtt tört ki a vérengzés Koreában

Ez volt az első regionális konfliktus, amelyet majdnem atombombával rendeztek le. Hivatalosan a mai napig nem ért véget.

Az észak-koreaiakat megrendszabályozni hivatott ENSZ katonai kontingens végül is 16 állam fegyveres erőiből állt össze, melynek kilencven százalékát ugyanakkor az Egyesült Államok adta – ez állandó jelleggel mintegy 325 ezer katonát jelentett. Dél-Korea megvédése jól illett a korábban meghirdetett Truman-doktrínába (lásd keretes írásunkat), és kezdetben rendkívül sikeres is volt: a szeptember 15-i partraszállás után 11 nappal már visszafoglalták Szöult, szeptember 30-ra pedig gyakorlatilag felszámolták az északi katonai erőt a félsziget déli részén.

A szövetséges csapatok ENSZ-felhatalmazást kaptak Észak-Korea megszállására, október 19-én már elfoglalták Phenjant, a hónap végére pedig elérték a kínai határt. Az amerikaiak nem aprózták el a támadást: csak augusztus 12-én 625 tonnányi bombát dobtak le az északi területekre, a hónap végére pedig már napi 800 tonna volt az adag, többségében tiszta napalm.

A kínai hadsereg titkokban már október 14-én átkelt az Észak-Koreát és Kínát elválasztó Jalu folyón, és október 25-én támadást indított, visszavonulásra késztetve ezzel a dél-koreai és amerikai csapatokat. Ennek ellenére 1950. november 25-ig kellett várni, hogy Kína – a „Népi Önkéntes Haderővel” – hivatalosan is belépjen a háborúba. Ugyan nevében önkéntesekből állt, ez valójában a távol-keleti óriás reguláris hadserege volt, mely állandó jelleggel mintegy 450 ezer katonát vetett be Koreában.

A kínai–észak-koreai koalíció gyors ütemben szorította vissza a délieket és az Egyesült Államok vezette nemzetközi kontingenst. Ebben az is közrejátszott, hogy az amerikai katonák utánpótlása finoman szólva is hagyott kívánni valót maga után: nem volt megfelelő téli felszerelésük, és élelmiszerből sem voltak elégségesen ellátva. A kommunista erők december 6-ra foglalták vissza Phenjant, az új évben pedig már Szöul is a markukban volt. Az ENSZ-erők ellentámadása nyomán sikerült visszafoglalni a déli fővárost, a harcok pedig innentől gyakorlatilag a ma is ismert határ környezetében folytak. A front még tolódott időnként északra, vagy délre, 1951 novemberére azonban patthelyzet állt elő.

1953. július 27-én az Egyesült Államok, Kína és Észak-Korea képviselői aláírták a panmindzsoni fegyverszünetet. Dél-Korea vezetője, Li Szin Man elnök ezt nem fogadta el, inkább az egységes Korea vezetésének illúziójába kergette magát egészen addig, míg az amerikaiaknak nem sikerült meggyőzniük őt különféle katonai és gazdasági segítségnyújtásról szóló ígéretekkel. Az egyezmény értelmében a 38. szélességi kör maradt a határ, és kialakították a máig létező demilitarizált övezetet.

A háborúban több millió ember, köztük 2,5 millió civil vesztette életét. A megosztottságot a mai napig nem sikerült felszámolni, sőt békekötésre sem került sor. Tekintve az emberi jogok folyamatos észak-koreai sárba tiprását, az önjelölt atomhatalommá válást, és harcias retorikát, erre a közeljövőben viszonylag kis eséllyel kerülhet sor.

Az amerikaiak körében népszerű Douglas MacArthur tábornok a kínai beavatkozástól kezdve egyre hangosabban követelte az atomfegyverek bevetését. A világ ekkor már – Hirosima és Nagaszaki után – tisztában volt a tömegpusztító fegyver hihetetlenül gyilkos hatásával, ráadásul 1950-re az Egyesült Államok a világon már nem egyedüliként birtokolt nukleáris arzenált. Ugyan az észak-koreaiak főszponzorának tekinthető Kínának nem volt atomfegyvere, a Szovjetunió már rendelkezett atommal, ezért egy esetleges nukleáris támadásra – Japánnal ellentétben – már válaszolhattak volna. 1950-ben Truman elnök sem zárkózott el az ötlettől, mondván megtesznek minden szükséges lépést a kommunizmus koreai térnyerésének megfékezésére. Egy újságírói kérdésre, miszerint ebbe beleérti-e az atomfegyvereket, azt válaszolta: „minden rendelkezésre álló fegyverrel”.

Az atomtámadásra végül annak ellenére sem került sor, hogy MacArthur tábornok már pontosan megnevezte igényeit, a választott célpontokat, és hogy hány töltetet akar bevetni az ellenséggel szemben. Truman döntésében komoly szerepet játszhatott, hogy ekkorra mind az amerikai, mind a szovjet fél kifejlesztette a „második csapás” képességét is, azaz egy őt ért, megsemmisítő első csapás után is képes maradt volna egy másik felet is megsemmisítő, főleg tengeralattjárókról indított atomtámadásra.

Jól mutatja a koreai háború szörnyűségeit, hogy mind a mai napig készülnek róla filmek: többségük ugyan egyoldalúan mutatja be a háborút, de szép számmal találhatunk igazi műalkotásokat közöttük.

Meglepő módon az amerikaiak alig készítettek filmeket a koreai hőstetteikről, a kevés közül messze kiemelkedik a MASH. Robert Altman filmje valójában egy háborús vígjáték, amelyben egy mozgó katonai kórházban a sebészek azon dolgoznak, hogy enyhítsék a háború szörnyűségeit. Ehhez pedig a humor eszközéhez nyúlnak.

Ennél jóval mélyebb műveket készítettek a dél-koreaiak, melyek közül a legnépszerűbb a Harcosok szövetsége Je-gyu Kang rendezésében. A történet egy testvérpárról szól, akik egymás mellett harcolnak a háborúban, de elveszítik egymást. A filmnek nagy érdeme, hogy elkerülte az egyoldalúságot, így mind az északiak, mind pedig a déliek bűntetteit láthatjuk, természetesen a két testvér történetébe ágyazva. A műben időnként különösen brutális jelenetek vannak, ami mégsem uralkodik a filmen: a testvéri szeretetet láthatjuk, ami sosem alszik ki.

A koreai háborúról a legutóbbi években kétféle film készült: az egyik típusba azok tartoznak, ahol a rendező mindent megtett azért, hogy ne vegyünk észre semmiféle részrehajlást, a másiknál ezzel kevésbé törődtek.

Az előbbire kitűnő példa A hazafiak legendája, ami valójában egy sorozat. A háború kitörésének hatvanadik évfordulójára készített filmben mindkét háborús fél életébe bepillantást nyerhetünk, ahol nem a szemben álló ideológiákon van a hangsúly, hanem az egyes katonák életén.

Habár a 71 – A tűzvonalba című film magán hordozza az elfogultság minden jelét, ezt könnyen megbocsáthatjuk, mert egy megtörtént esetről szól. 1950. augusztus 11-én 71 dél-koreai diákkatona tizenegy órán keresztül tartotta fel a túlerőben lévő északiakat. Óriási vérveszteséget szenvedtek a még kiképzésben sem részesült kiskatonák, azonban ezzel kulcsszerepet játszottak a déliek ellentámadásában. A film középpontjában két diákkatona áll, akik kezdetben halálos ellenségek, de végül egymás életét védik az északiak tűzzáporától.

A mai napon a koreai háború valamennyi áldozatára emlékezünk.