Nem maradhatunk ki az új antantból?

George Friedman szerint az Egyesült Államok nem akarja stabilizálni a Közel-Keletet, ez a térségbeliek dolga.

– Ha napjaink geopolitikai színterére nézünk, három fő területet látunk: Európát, az Ázsia–Csendes-óceán térségét, illetve a Közel-Keletet. Miként viszonyulnak ezek egymáshoz, és milyen sorrendet lehetne felállítani közöttük?

– Az Ázsia–Csendes-óceán térsége sokkal stabilabb, mint amilyennek tűnik, például ott nincs háború. Háború van viszont a Közel-Keleten, amely térségről ugyan nem lehet azt mondani, hogy nem fontos, de önmagában képtelen arra, hogy átrendezze a globális erőviszonyokat. Ezzel szemben az európai helyzet határozza meg az erőegyensúlyt az egész világon. Európa gazdasági ereje, stratégiai helyzete, kapcsolata az Egyesült Államokkal és más országokkal. Egyszóval úgy érvelnék, hogy bár a Közel-Kelet a legerőszakosabb, az európai események (és itt nem csak az ukrajnaiakra gondolok) a legfontosabbak, amivel dolgunk van.

– A Közel-Keleten óriási a káosz, ez befolyásolja a vele határos régiókat is, például a bevándorlással. Hogyan illeszkedik mindez az amerikai külpolitika folytonosságába? Egy hiba volt csupán, vagy szándékos stratégiai húzás?

– Az Egyesült Államok úgy vélte, az iraki hadsereg legyőzése a társadalom átalakulásához vezet. De hét év alatt rájöttünk, nem tudjuk megváltoztatni, és immár másik stratégiát vezettünk be, ami nagyon hasonló a britek által a XIX. században folytatotthoz. A fő felelősséget a térség jövőjéért maga a térség viseli, mi támogatjuk képességeink határain belül azokat az országokat, amelyek az érdekeinket szolgálják.

De haladjunk lépésről lépésre. Az történt, hogy az európai imperialisták által az első világháborút követően létrehozott nemzetek sosem váltak igazi nemzetekké, és meg is szűntek. Hasonlóan a franciák által „feltalált” Libanonhoz: az 1970-es években elvesztette a kormányát, és azóta különböző frakciók uralják. Most megvan ugyanez nagyban. Szíria nincs, Irak nincs, helyettük frakciók vannak.

Sok tekintetben ezek önállóak, a szunnita elválik a síitától, az arab a nem arabtól. Lehetetlennek bizonyult a mozlimok többsége számára, hogy nagy, koherens entitásokat alkosson. Ez az a probléma, amellyel az Iszlám Állam is szembesül. Négy őshonos hatalom van ebben a régióban, Irán, Törökország, Izrael és Szaúd-Arábia. Nagyon különbözőek, csak az egyik arab, a többiek  nem szeretik egymást, és mindez nagyon kielégítő így az Egyesült Államok számára. Egy a közös bennük, hogy míg az amerikaiak tudnak vezetni, közülük egyik sem.

Ezért ami történik, az érdekli őket. A szaúdiak sokkal fejlettebb stratégiát követnek, amellyel megalkották az Öböl-menti Együttműködés Tanácsát, a GCC-államok közösségét. Ők folytatnak most légi háborút Jemenben, amerikai támogatással az irániak helyi szövetségesei ellen. Irakban az irániak az iraki hadsereget támogatják, és Amerika koordinál velük a légi csapásokról. Izrael egy al-Kaida-származékot támogat, mert az áll érdekében. Míg az ideológia annyiban fontos, hogy egybefonja ezeket a népeket, az, hogy kivel kötnek szövetséget, igazából az érdekeiken múlik. A legfontosabb kérdés, ami nem világos, hogy Törökország mit csinál.

A legerősebb ország a térségben Izraelt leszámítva, ellenzi az Aszad-rezsimet, nincs egyértelmű politikája Irakban, ráadásul most egy politikai válságot él át, ami majd meghatározza a jövőjét. Az amerikaiak álláspontja ugyanakkor az, nem fogják stabilizálni a térséget, azt magának a térségnek kell megtennie, ahogy végső soron az Libanonban is megtörtént. Ami az európaiakat illeti, nem tesznek felelősségteljes lépéseket, de panaszkodnak a bevándorlásra. Higgye el nekem, ebben a térségben a legkevésbé fontos jelenség az Európába érkező mozlim bevándorlók ügye. De még ha az is, nagyszerű lenne látni, hogy Európa végre tesz valamit.

– Továbbra is a térségnél maradva, Európában és az Egyesült Államokban igencsak sokat foglalkoznak az Iszlám Állammal. Helyes ezt a szervezetet a hibás közel-keleti politika következményének tekinteni?

– Minden következménye valaminek. Ha azt mondja, ez azért történt, mert az amerikaiak bementek, akkor azt is meg kell kérdezni, hogy mi lett volna, ha Szaddám Huszein marad. Minden rossz döntés a Közel-Keleten rossz. Minden választás bonyolult, és visszanézve mindig rosszul végződött, és valakit jó lenne hibáztatni. A valóság ezzel szemben az, választani kellett egy despotikus, Irán ellen egymillió áldozattal járó háborút indító, vegyi fegyvereket bevető vezető és valami más között. Végül mind a kettő rosszra vezet. Az volt az elgondolás, hogy a szunniták majd felkelnek, ami az amerikai inváziót követően meg is történt, csakhogy sokkal kifinomultabbnak bizonyultak, és életre hívták az Iszlám Államot.

Ráadásul briliáns pszichológiai hadviselést folytattak, amivel nyilvánvalóvá tették az iszlám és a nyugati közvélemény számára, hogy a legbrutálisabb tettekre képesek. Megöltek négy-öt embert, és ez megdöbbentette a Nyugatot. A térségben nagyon jó harci erőnek számítanak, bár nincs meg az erejük, hogy le is rohanják. Ezzel pedig olyan helyzet alakul ki, mint Libanonban, ahol különböző időpontokban különböző erők emelkednek fel. Azt nagyszerűen elérték, hogy mindenki rájuk figyeljen.

A kérdés viszont nem az Iszlám Állam önmagában, hanem az alaviták, az irániak, a milíciák, a kurd pesmergák, és még számos más frakció ereje, és hogy ezek miként bírják majd. Ahogy időnként ebben a térségben megszokott, intenzív káosz lesz. A négy említett hatalom fogja kordában tartani, az Egyesült Államokkal mint katonai hatalommal a hátuk mögött. De mindezzel együtt is úgy vélem, hogy az Iszlám Állam sokkal kevésbé fontos, mint az európaiak.

– A következő száz év című könyvében és számos nyilatkozatában ön Oroszország hanyatlását jósolja. Miért?

– Miért bukott meg a Szovjetunió? A Szovjetunió működése nagyon hasonlatos volt az Oroszországi Föderáció működéséhez. A pénz befolyik az exportból Moszkvába, az szétosztja a különböző területek között, mint amilyen például annak idején Magyarország is volt. Ha Moszkvának nincs pénze, ha a titkosszolgálata gyenge, akkor képtelenné válik a működtetésre. Gorbacsov alatt meggyengült a hírszerzési képesség, és a Kelet-Európa uralásához szükséges eszközök, így a KGST eltűnt. Ugyanez a helyzet ma Oroszországban.

A képtelenség, hogy az olajexport-bevételből működőképes gazdaságot hozzanak létre, azt jelenti, hogy teljes mértékben kitettek az olaj árának. Mivel pedig erre nincsenek hatással, Európa pedig gyenge, nem tudja növelni az exportjukat, a kínaiak szintén gyengülnek, az amerikaiak viszont annyi olajat termelnek, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, nehéz elképzelni, miként is nőhetne meg újra az olaj ára. Itt van tehát egy ország, amelynek gazdasága lényegében nem különbözik Szaúd-Arábiáétól. Annyi a különbség, hogy míg a szaúdiak óvatos, szisztematikus módon visszaforgatják a pénzt az országba, az oroszok kimenekítik az oligarchák kezébe. Hogyan lehet ezt fenntartani? Nem arról van szó, hogy egyesek elszakadnának, csak egyszerűen a keleten élőknek teljesen mindegy, hogy mit mond Moszkva, ha nem ad pénzt.

Még ott lehetne az FSZB, de Ukrajnában éppen azt láthattuk, hogy mennyire inkompetensek. Nem jelezték előre, hogy mi lesz, nem tudták ellenőrzésük alatt tartani a helyzetet. Az FSZB ugyanis nem KGB, amely egy professzionális hírszerző és biztonsági szervezet volt. Az FSZB ezzel szemben egy oligarchákkal összefonódott szervezet, amiből persze sok pénzt tud csinálni. Egyszóval egy olyan állam alkotóelemeit látjuk, amely nem fenntartható. Az ukrajnai vereség bizalmi válságot okozott, és Putyin nagyon hálás lehet az amerikaiaknak, amiért segítettek neki, és azt tettették, hogy Oroszország rohanta le a Krímet. Ez ugyanis erősnek mutatja őt. A valóságban azonban az orosz ellenőrzés fenntartásának kudarca Ukrajnában a gazdaság hanyatlása miatt a Jelcin után felemelkedett rezsim legitimációja nagyon is megkérdőjelezhető. Hogyan lehetne hát kétséges, hogy mi Oroszország jövője?

– A Nyugat, beleértve a hódítók tapasztalatát Oroszországgal kapcsolatban, nem int minket óvatosságra? Olyan, sokszor nem kellően felismert tényezők vannak Oroszországban, például az erős nacionalizmus vagy patriotizmus, amelyek súlyos emberáldozatokkal ugyan, de óriási eredményekre tették képessé ezt az országot.

– Természetesen így van. De vegyünk egy vadászgépet! A világ összes nacionalizmusa sem teszi hatékonnyá. A modern háború persze elkötelezettséget kíván, de ez nem pótolhatja a kifinomult fegyverrendszereket. A T–72-es, T–90-es harckocsik sokszor elromlanak, sok üzemanyagra van szükségük, és rengetegre van szükség belőle, és el kell juttatni ezeket a frontra. Úgy hisszük, hogy az oroszok nagyon is jól átgondolták, hogy páncélosokkal benyomuljanak Ukrajnába, de végül úgy döntöttek, hogy nem teszik, mert nem lettek volna rá képesek. Óvatosnak kell hát lenni, mert ahogy az ország gyengül, kockázatos dolgokat művelhet, amelyek katasztrófához is vezethetnek.

Szóval  igen, vehetnek más irányt is az események, de nagy a különbség a Napóleont, vagy akár a Wehrmachtot megverő hadsereg és aközött, amilyennek ma kell lennie egy hadseregnek. Ezért is volt hiba, hogy Putyin nem fordította idejében az olajbevételt a hadsereg korszerűsítésére. Most már próbálja, de amint azt mi, amerikaiak tudjuk, sok időre van szükség korszerű fegyverek építéséhez. Láttuk, hogy mit tett Ukrajnában: nem tett semmit.

Megpróbált a hírszerzés útján felkelést szítani keleten, ami nem sikerült. Különleges erőket küldött a Donbaszba, de nem tudta még az ukrán hadsereget sem megverni, amely még mindig ott van. Úgy tudnám összefoglalni, hogy rövid távon Oroszország nagyon veszélyes, de az előrejelzésem, amit a könyvemben tettem, a 2020–2025-ös időszakra vonatkozik, s ezt megelőzi egy válság Ukrajnában. Véleményem szerint kell lennie egy végső konfrontációnak a Nyugattal, ami most kezdődik, s ami négy-öt évig tart, aztán a gazdaságra nehezedő nyomás megteszi ugyanazt Putyinnal, amit a cárral is tett.

– Budapesti előadásán azt mondta, hogy új antant formálódik Lengyelország, Románia és az Egyesült Államok részvételével, és Magyarország nem engedheti meg magának, hogy ebből kimaradjon. Hogyan értsük ezt ebben a helyzetben?

– Ashton Carter amerikai védelmi miniszter a napokban bejelentette, hogy csakúgy, mint a hidegháborúban, páncélosokat és tüzérséget helyezünk el a Baltikumba és Romániába. Ez részben a NATO keretein belül, de azon kívül is történik, azaz nem igényel NATO-jóváhagyást. Ez nagyon fontos, mert ez létrehoz egy, nevezzük így, háromoldalú realitást. Van a román– lengyel viszony, az Egyesült Államok támogatja. Magyarország közöttük van, hogyan is vonhatná ki magát ebből az alapvető stratégiai kapcsolatrendszerből?

Ha ad absurdum Oroszország szövetséget kötne Magyarországgal, akkor potenciálisan ellenséges hatalomként tekintenének rá, három sokkal nagyobb hatalom között. Ez nem kecsegtető Magyarország számára. De vegyünk egy távoli példát! 1950-ben Dél-Korea rizstermesztők országa volt, ma a világ egyik vezető gazdasági hatalma. Ez az Egyesült Államokkal való stratégiai partnerségből fakad, csakúgy, mint Németország, Japán vagy Izrael esetében. Mindez nemcsak közvetlen katonai szempontokat követ, hanem a gazdaság felfejlesztését is célul tűzi ki, mert abból tudnak aztán nagyobb haderőt fejleszteni, hogy támogassanak minket. Biztos vagyok benne, erős gazdasági kapcsolatunk lesz Lengyelországgal és Romániával. Irracionális lenne, ha Magyarország kimaradna ebből.

De ha nincs is mit nyerni, rengeteget lehet veszteni, mert a befolyása a tét. Magyarország először úgy számolt, hogy Oroszország sikerrel jár Ukrajnában, Európában káosz van, és nem tud semmit sem tenni, az Egyesült Államok pedig kívül marad. Egy igaz ebből, hogy Európa valóban káoszban van, de az oroszok nem olyan sikeresek Ukrajnában, az amerikaiak meg mégsem nézik tétlenül az eseményeket. Nem olyan ez, mint amikor az Egyesült Államok súlyos hibát követett el Irakban? Magyarország esetében persze ez nem volt olyan súlyos, és nem került semmibe, ráadásul a kormány számítása ésszerű volt. Egyszerűen hibásnak bizonyult, és majd kijavítják.

Ez két okból is fontos az Egyesült Államok számára. Az egyik, mert van egy nagyon szép légi bázisuk, Taszár, ami érdekel minket. Mindenekelőtt azonban ha Románia és Lengyelország is a szövetségesünk, akkor szükséges az észak–déli összeköttetés. A Kárpátok árnyékában fekvő Alfölddel Magyarország ennek a szövetségnek a számára stratégiai sebezhetőséggé válik. Úgy gondolom, minden afelé tart, amit én „szövetség light”-nak nevezek. Többé nem állunk ott mindannyian a Fuldai-szorosnál, várva a szovjetekre, hogy átjöjjenek. Most annyit teszünk, amennyi éppen szükséges, és így várunk. Magyarországnak van ideje átgondolni, mit akar, és biztos vagyok benne, hogy meg is teszi. Azt is tudni kell, hogy ez nem örökre szóló házasság, hanem Magyarország érdeke, amit az önök miniszterelnöke meg is ért.

– Lehet-e esélye a túlélésre ebben a közegben az elmúlt évek orosz– magyar közeledését uraló terveknek, a paksi atomerőmű-bővítésnek és a déli energiafolyosónak? Lehet-e még valamilyen egyensúlyt találni ebben a helyzetben?

– Bizonyos, hogy túlélhetik. Az oroszok tudják, hogyan kell építeni nukleáris erőművet. Csernobilban is megmutatták, nagyszerű volt. (Nevet.) Tehát van tőlük egy erőművük. Ez azt jelenti, hogy uralják önöket? Az oroszoknak megvan a lehetőségük, hogy elzárják a gázcsapot. Az egész válság alatt nem tették meg. Miért? Mert nem engedhetik meg maguknak. Egyszóval ez tényleg nagyon fontos kérdés volt hat hónapja, de ma már teljesen más ügy, az aktuális olajárnál. Ha pedig Magyarország úgy dönt, hogy nukleáris erőművet vesz Oroszországtól – miért ne tehetné? Ez nem hidegháború. És azt sem jelenti, hogy Amerika-ellenes lenne. Az ilyen vélemények régimódi hidegháborús gondolkodást tükröznek. Különben is, az én hazám, az Egyesült Államok amúgy sem gyárt már atomerőműveket.