Döntetlennel zárult meccs

Vajon túléli-e Kuba berendezkedése, ha teljesül Washington egyik hőn áhított kívánsága: jobblétre szenderül a két Castro fivér?

Újra kubai zászló leng Washingtonban, az újranyitott nagykövetség épületén, majdnem pontosan hét hónappal a kubai–amerikai enyhülés kezdetének tavaly december közepi bejelentése után. Több mint 54 év telt el azóta, hogy a republikánus Dwight Eisenhower elnök 1961. január 3-án megszakította a diplomáciai kapcsolatokat az amerikai érdekeltségeket sorra államosító forradalmi Kubával, és az év végi elnökválasztások előtt kész helyzet elé állította későbbi utódját, a demokrata John F. Kennedyt. A hét hónapja zajló kétoldalú tárgyalások fordulóin pedig még mindig az egyik fő kubai követelés az egy évvel később elrendelt teljes blokád, majd embargó feloldása.

De egyik fél sem tekintheti saját győzelmének a közeledést, amelyre csaknem hat évtizedig tartó, majdnem mindig nyíltan ellenséges viszony után került sor. Washingtonban évtizedekig azt hitték, elég, ha újra az egyszer már bevált „érettalma-effektust” alkalmazzák: az elszigetelt Kuba beadja a derekát, és visszatér az amerikai védőszárny alá, feladva az orosz orientációt. Csakhogy voltak igen forró pillanatok ebben a viszonyban. 1961 áprilisában a kubai emigránsok látványos kudarcot vallottak partra szállási kísérletükkel a Disznó-öbölben, ez után a hidegháború miatt az embargón kívül nem is maradt más eszköz. 1962 októberében a 36 éves Fidel Castro, a forradalom megkérdőjelezhetetlen vezetője igencsak megneheztelt Moszkvára a kubai rakétaválság idején, mert rászedte az Szovjet Kommunista Párt akkori főtitkára. Nyikita Hruscsov az ő háta mögött állapodott meg Kennedyvel az atom- és harmadik világháború elkerüléséről, és figyelmen kívül hagyták az ő feltételeit. A spanyol életrajzírója szerint korántsem marxista, hanem latin-amerikai népvezéri (caudillói) erényeket „csillogtató” Fidel évekig duzzogott, miközben élvezte stratégiai helyzetének minden előnyét. Sikerült meggyőznie Moszkvát, hogy segítse a szocializmus terjesztését nemcsak Latin-Amerikában, hanem Afrikában is, közben megszabadult utolsó kényelmetlen ellenfelétől, a Bolíviába csalt argentin Che Guevarától. Kuba és az „északi szomszéd” között bizonyos fokú enyhülés csak a demokrata kormányzatok idején következett be, a republikánusok csak szigorítottak a Kuba elleni rendelkezéseken.

A ma már aggastyán korú Castro fivérek – Fidel 89 lesz augusztus 13-án, Raúl június 3-án töltötte be a 85-öt – se ülhetnek diadalt, hiszen a szovjet típusú kommunista rendszer bevezetésével végig arra voltak utalva, hogy más államok lássák el őket pénzzel, élelmiszerekkel, egyéb anyagi javakkal és fegyverzettel. Fidel átvette a szovjet típusú szocializmus modelljét, de előrelátóan egyszer sem szállt szembe az országot elhagyni akaró elégedetlenekkel – főleg 1980-ban és 1994-ben –, hanem hagyta, hogy az Egyesült Államokba meneküljenek. 1989 után alig várta, hogy tudja pótolni a Szovjetunió és felbomló táborának elmaradó segítségét, és lázasan tanulmányozta az elvbarát rendszerek tartósságának okait (például Észak-Korea, Kína, Líbia vagy Szíria berendezkedését). Megváltóként üdvözölte a hozzá hasonlóan szintén karizmatikus Hugo Chávezt, a fiatal venezuelai ejtőernyős alezredest, amikor 1994-ben kiengedték a börtönből sikertelen puccsa után. Az 1999-ben elnöknek választott Chávez és a venezuelai olaj mentette meg a kubai rendszert, de csak egy időre. 2008 közepéig csúcsra ért a nyersolaj ára, majd rögtön az ideihez hasonló mélyrepülésbe kezdett. Ezzel Chávez kezéből kiütötték az olajfegyvert – és két éve meg is halt –, a dél-amerikai ország pedig kénytelen volt beérni előbb a másodrangú szereppel, majd néhány évi viszonylagos jólétet követően Venezuela lakosai megismerkedtek a kubai típusú áruhiánnyal. Ma már tudjuk, hogy Chávez halála után rögtön a Szentszék lépett közbe, és titkos tárgyalások kezdődtek a Fehér Ház, illetve a Castro fivérek között. 2010-től ismerős folyamatok kezdődtek Kubában, mert ugyanolyan reformokat vezettek be, mint amilyeneket a mi rendszerváltásunk előtt, bár nem ugyanabban a sorrendben. De vajon túléli-e az egyre kevésbé kommunista szigetország berendezkedése, ha teljesül Washington egyik hőn áhított kívánsága: jobblétre szenderül a két Castro fivér?