Egyre nagyobb teher a Donbasz

Fjodor Lukjanov szerint a Krím elcsatolása egyáltalán nem az orosz birodalmi ambíciókról szól.

A kialakult helyzetről, az elmozdulás esélyéről Fjodor Lukjanovot, az orosz Kül- és Védelempolitikai Tanács elnökét kérdeztük.

– Nem ígér különleges státust a szakadár területeknek Kijev. Erre hivatkozva alighanem Minszk-2 további része sem teljesül majd. Közeledhetnek e kulcskérdésben a ma egymástól meglehetősen távol álló álláspontok?
– Aligha. De gondoljon csak bele, miért kellene Kijevnek egy a boszniai szerbekéhez hasonló alakulat?! Ebbe nem fognak belemenni. Moszkva számára persze ideális lenne egy hozzá lojális, Ukrajnán belül széles jogkörökkel bíró autonóm terület. Folynak is a konfliktus valami ilyenféle, a terület reintegrációján alapuló rendezéséről tárgyalások Moszkva és Kijev között; egyelőre nem sok eredménnyel.

– Egy ilyen ajánlatot, ha akarna, akkor sem fogadhatna el Porosenko
– Valószínűleg, hiszen nincs ekkora belpolitikai mozgástere. Persze ez az oligarchikus rendszer blokkolt régebben is mindent, de akkor legalább nem lőttek.

– Van még egy komoly gyengéje Minszknek. Mégpedig az, hogy a konfliktus egyik főszereplője, az Egyesült Államok nem ül ott az asztalnál. Elképzelhető a rendezés Washington nélkül?
– Aligha, bár Moszkva igyekszik elkerülni Washington bevonását az egyeztetésekbe. Ugyanakkor persze realista, s nagyon jól tudja, hogy nem is Kijevvel, hanem Amerikával kellene megegyezni.

– S mit akar Obama?
– Alapjában véve Oroszország feltartóztatását, a durva oroszellenes kirohanások ellenére azonban nem akar kockáztatni, s kínosan igyekszik távol tartani magát ettől a konfliktustól. Az amerikai elitben egyedül, ám mégiscsak ő az elnök! Informális beszélgetéseken nagyon reálisan értékeli az ukrán helyzetet, míg a publikum előtt a fegyverszállításokról beszél.

– S mennyiben változtathatnak az amerikai politikán a választások?
– Lényegesen, hiszen ez az elnök személyes véleménye, míg az utódja – legyen bármelyik oldalról – demonstrálni akarja majd, hogy különbözik a gyengének tartott, népszerűtlen Obamától. De emlékezzünk csak George W. Bushra, aki szintén keményen indult, aztán csak megbékélt a realitásokkal.

– Mennyi esélyt lát így Kelet-Ukrajnában a békére?
– A fegyverek mindaddig aligha hallgatnak el, amíg nem rendezett a két szakadár terület státusa. Sőt, azt mondanám, hogy ebben a helyzetben a front két oldalán egymással szemben állók számára a háború szinte az egyetlen lehetőség. Az ukrán önkéntesek és a szakadár vezetők is egyre inkább felismerik ugyanis, hogy valójában nem kellenek senkinek.

– Úgy tűnik, ha tehetné, Kijev és Moszkva is nyíltan lemondana már a Donbaszról
– Ez érthető, hiszen minek kellene Ukrajnának egy romokban álló terület, ráadásul immár egyértelműen vele szemben ellenségesen érző lakossággal. Ugyanakkor teher ez a konfliktus Moszkvának is, amely igényt az elmúlt egy évben soha nem formált a Donbaszra. Persze, hivatalosan ezt egyik fél sem ismerheti el.

– Valahol ez a fura helyzet élteti igazából a minszki megállapodást is, nemde?
– Hiába nem működik sem a politikai, sem pedig a katonai része a megállapodásnak, mindenki kapaszkodik belé, alternatívája ugyanis a nyílt és véres háború.

– A nyugati riogatások ellenére egyre nyilvánvalóbb, hogy a Donbasz nem a Krím, s valahol már Moszkva is kimászna ebből a konfliktusból, ha tudna. Tud?
– Mindenki arról beszél, hogy a Krím az orosz birodalmi ambíciók egyértelmű megnyilvánulása, szerintem éppen ennek az ellenkezőjéről van szó. Moszkva megpróbálja felmérni az orosz világ határait. Veszélyes kísérletezés ez az önmeghatározással, ám a jellege egyáltalán nem expanzív, hanem bezárkózó. A Krím valóban külön történet. A Kreml politikai döntést hozva reagált az adott helyzetre, s egyszer majd azt is higgadtan kiértékelhetjük, hogy ez a reakció helyes volt-e. A Donbaszban azonban spontán alakultak az események, nem Moszkva alakítja őket, igazából folyamatosan fut utánuk. Alapjában véve ez az oka annak, hogy a Krímmel ellentétben itt máig folyik a vér.