Nem vevők az oroszok a mítoszrombolásra

A napokban fejezték be Oroszországban a nácikat megállító 28 hősről szóló film forgatását. A mítosz továbbépítésének akad szépséghibája.

Hatalmas Oroszország, hátrálni azonban nincs hová. Mögöttünk Moszkva! Ezeket a II. világháború idején legendássá vált mondatokat minden orosz ismeri. Attól a Vaszilij Korotyejevtől származnak, aki haditudósítóként a Krasznaja Zvezdában a 28 panfilovi hős történetét is megörökítette. „Ötven ellenséges tank közeledett a frontvonal felé, amelyet 29 szovjet katona védett. Közülük csak egy ingott meg, s emelkedett fel magasra tartott kézzel. Ebben a pillanatban több golyó is érte a gyáva árulót\" – írta Korotyejev abban a tudósításban, amelyben 18 ellenséges tanknak és azok személyzetének megsemmisítését, valamint a Panfilov-hadosztály 28 katonájának önfeláldozó hőstettét elmesélte.

A volokalamszki járásban lévő Duboszekovónál 1941 novemberében valóban véres és elkeseredett harcok folytak Moszkva védelméért. Itt állomásozott a kazah földön alakult 316-os lövészhadosztály is, amelynek 28 katonája a Krasznaja Zvezda tudósítójának jóvoltából a Moszkváért zajló harcok szimbólumává vált. Hőstettükért a „panfilovecek\" nevét Oroszország, Ukrajna és Kazahsztán 12 városában őrzik utcák és parkok. Így Almatiban a legnagyobb tisztelet által övezett park, ahol az ismeretlen katona sírja is helyet kapott. Az elesettek hősiességéről az évfordulón, november 16-án bemutatandó film mellett Moszkva város himnusza és több tucat művészeti alkotás is megemlékezik.

Érthető hát, hogy sokkolóan hatott Nyikolaj Afanaszjev egykori katonai főügyész jelentésének titkosítás alóli feloldása, a dokumentumból ugyanis nemcsak az derül ki, hogy nem halt meg mind a 28 Moszkvát a végsőkig védő hős, de a túlélők egyike, bizonyos Ivan Dobrobabin ráadásul 1942 tavaszán nemcsak önként megadta magát a németeknek, de a szolgálatukba is szegődött. Mint a jelentésből kiviláglik, 1947-ben ítélték halálra hazaárulásért. Letartóztatásakor nála volt a 28 panfilovi hősről szóló könyv, amelyben az áll, hogy önfeláldozó hőstettéért ő is megkapta a Szovjetunió Hőse címet.

A vizsgálatok még 1948-ban kiderítették, hogy a haditudósító túlszínezte a történetet, s a duboszekovói harcokat Dobrobabinon kívül még négyen, Illarion Vasziljev, Grigorij Semjakin, Ivan Sadrin és Danyiil Kuzsebergenov is túlélte, míg Ivan Natarov már az emlékezetes csata előtt két nappal meghalt. A panfilovi 28-ak tettéről, pontosabban a köréjük épített mítoszról egyébként már a múlt század 60-as éveben jelentek meg leleplező írások, így Emil Kardin írt róla a Novij Mirben, de már a háború idején is gyanút keltett többekben, hogy a német hadikrónikákban a szokásoktól eltérően egyetlen szó sem esik ilyen nagy mennyiségű harckocsi egyidejű elvesztéséről.

A film készítői azonban mindezzel nem törődnek. Kim Druzsinyin rendező a BBC orosz nyelvű kiadásának arról beszélt, hogy ő hőstettekről és hősökről forgatott filmet, olyan dolgokról, amelyek megtörténtek, s nem érti, miért a mítoszrombolás, amikor az országnak most különösen szüksége van hősökre. Hasonló hangnemben nyilvánította ki véleményét a film elkészülését egymillió rubeles önkéntes adománnyal támogató szeverodvinszki Andrej Fokin, aki szerint olyan történetekre van szükség, amelyek az önfeláldozásról szólnak, nem pedig az árulásról.

Nem akar tudomást venni a frissen kiderült tényekről a történészek egy része sem, a társadalomnak pedig egyenesen rontja a komfortérzetét az igazság. Erről beszélt Lev Gudkov szociológus is, mondván, az állam által felépített történelmi emlékezettel nem konkurálhat semmilyen más struktúra. Sőt, a történelmi pontatlanságok leleplezése éppen a nemzeti büszkeséget erősíti. A szociológus szerint társadalmi igény van a hősmítoszokra, s a közösség számára a legfőbb érték az egész megőrzése érdekében véghezvitt önfeláldozás. A kutatók azt is természetesnek tartják, hogy mítoszok folyamatosan egymásra rakódó új rétegekkel gazdagodnak, a társadalom pedig nem veti el a pozitív történeteket még akkor sem, ha kiderül a hamisság.