Globális bizonytalanságban alakuló világrend

Az ukrán válság hatása áttételes, a Közel-Kelet mindent beszippantó örvény, míg a legnagyobbat Kelet-Ázsia robbanhat.

– Tegyük fel, hogy a kijevi fordulatra a Kreml nem reagál, avagy nem úgy reagál, mint ahogy tette. Milyen lenne akkor ma a helyzet a Krímben?
– Nézze, a Krímben akkor is bizonytalanná vált volna a helyzet, ha nem csatlakozik Oroszországhoz. Komolyan fennállt ugyanis a veszélye annak, hogy az új hatalom igyekszik megerősíteni a pozícióit e vele szemben nem éppen lojális régióban. Ez eleve feltételezte a feszültség növekedését, ám ami ennél is fontosabb, a mögöttük álló külföldi erőket ismerve a kijevi „forradalmárok” minden bizonnyal felmondták volna a fekete-tengeri flotta állomásozásáról 2042-ig szóló szerződést. Ebben az esetben pedig az orosz katonáknak 2017-ig el kellett volna hagyniuk a Krímet. Ez egyrészt egyértelmű stratégiai vereség lett volna, másrészt, s erre külön felhívnám a figyelmet, a flotta olyan szimbólummá vált, amelynek kiutasítását sem az orosz hatalom, sem pedig a társadalom nem nézhette volna tétlenül. Ez a helyzet közvetlen orosz–ukrán háborúval fenyegetett, ami a jelenleginél is tragikusabb következményekkel járt volna.

– Ne ragadjunk le az ukrán válságnál, mert közelsége miatt ugyan ez számunkra a legfontosabb, a Közel-Kelettől a csendes-óceáni térségig kirobbant konfliktusok azonban talán még ennél is nagyobb kihívást jelentenek
– Ez így van. Vegyük csak a Közel-Keletet, amely már nem is nevezhető konfliktusosnak, hiszen konfliktusok egész zónája. Az egész régió átalakulóban van. Kezdődött az egész az úgynevezett arab tavasszal, amely destabilizálta a térséget. Ennek azonban vége, a dominóeffektus megállt Szíriánál, az általános bizonytalanság talaján azonban immár erősödik az iszlám faktor, az államok esnek szét, s csak idő kérdése, hogy ez a rombolás elérje a régió olyan jelentős országait is, mint Szaúd-Arábia. Ez pedig már újabb szint, hiszen míg Líbia a térség perifériáján van, addig Szaúd-Arábia már a központjában. Ez a régió most azért különösen veszélyes, mert örvényként kavarogva szippantja be a rajta kívül lévő térségeket is. Gondoljunk csak arra, milyen veszélyt jelent Európa számára az iszlamizálódás, az Iszlám Államba innen harcolni induló, majd visszatérő fiatalok, vagy éppen a jelentős részben az említett Közel-Keletről rázúduló menekültek áradata. Ezzel szemben a kelet-ázsiai térség nem tűnik olyan szörnyűnek, a helyzet azonban mégis veszélyesebb. Senki sem akar ugyan háborút, az erőviszonyok megváltozása mégis lépésről lépésre növeli a feszültséget. A Kína körüli tengereken éleződik a szembenállás, hiszen Peking a befolyás kiterjesztését törvényes jogának tekinti, az Egyesült Államok viszont térségbeli vezetői pozíciója gyengítéseként érzékeli. Ezt a konfliktust egy időre ugyan le lehet fagyasztani, az azonban nem jelent megoldást. Hiszen Washington nem tehet mást, mint Peking kihívásnak érzett lépéseire válaszul demonstrálja az erejét, a feszültség csak gyűlik, az ütközés elkerülésére pedig a kölcsönös gazdasági függés sem garancia.

– S melyik régióban zajló ütközetek gyakorolhatják a nagyobb hatást az új világrend alakulására?
– Ezt így nehéz egyértelműen megmondani, hiszen minden összefügg mindennel. Ezek a konfliktusok egymásra is hatnak, például minél nagyobb a feszültség a Közel-Keleten, annál idegesebben reagál mindenre Kína. Tény ugyanakkor, hogy míg a Közel-Kelet makroregionális, addig Kelet-Ázsia globális faktor.

– Az ukrán ugyanakkor „csak” regionális konfliktus, amely nem vált a világrend alakulásának katalizátorává. Egyetért ezzel?
– Csak részben, hiszen kétségkívül erősítette a kiszámíthatatlanság érzését, ami azért nem elhanyagolható tényező. Egyes amerikaiak például e konfliktus kapcsán nem is Oroszország státusának erősödésétől, hanem attól tartanak, hogy Moszkva a történtekkel példát mutat Pekingnek. Miért ne gondolhatná ugyanis Kína, hogy amit Oroszországnak szabad, azt ő is megteheti, hiszen még erősebb is. Ezek a körök közvetlen összefüggést látnak a Krímben történtek és Kína megnövekedett magabiztossága között. Ukrajna tehát önmagában periféria, ám az említett módon részévé vált a globális folyamatoknak. Ez a válság azonban valójában a be nem teljesedett Európa egyre csak mélyülő problémája. Egy éve például még Brüsszel azt mondhatta, Ukrajna súlyos gond, ott van azonban ellenpéldaként Moldova. A Kelet-Európához fűzött illúziók azonban szép lassan elszállnak. Moldova a maga egyre csak szaporodó problémáival mára ugyanúgy demonstrálja az Európai Unió bővítésének válságát. De erről árulkodik az is, hogy a román államfő egy évtizeden át hangoztathatta, hogy olyan, mint moldáv állam, nem is létezik, s Brüsszelben erre még csak a fejüket sem nagyon csóválták. Az európai integráció belső válsága természetesen komoly kihatással van a periféria jövőjére is, hiszen míg nem is olyan régen még a problémák megoldását várták a kontinens egyesítésétől, addig ma már a bővítésről nem is beszélnek. Az pedig közben egyértelművé vált, hogy a problémákat ez egyáltalán nem oldaná meg. Sőt!

– Közben globális értelemben Európa is periferizálódik, amely trendet csak erősíti, hogy minden jel szerint meggyengülve nyílik ki a transzatlanti szabad kereskedelem előtt. Ez nem tűnik nyertes játszmának
– Politikai értelemben Európa valóban gyengébb, mint Amerika, nem gondolnám azonban, hogy feltartott kézzel várja piacának a megnyitását. Kemény tárgyalások folynak, s egyébként ez a gazdasági alapú szövetség formálódása nagyon hasonlít arra, ami Oroszország és Kína között formálódik.

– Az is közös lehet bennük, hogy míg a TTIP egyik fő célja a kínai dominancia ellensúlyozása, addig Moszkva és Peking szövetsége mintha éppen a Nyugattal szemben alakulna. Vagy mégsem?
– Ez a szövetség csak formálisan Nyugat-ellenes, valójában azonban nem erre épül. Sokkal fontosabb a katonai, politikai dimenziónál a gazdasági együttműködésen alapuló eurázsiai stabilitás, az Eurázsiai Gazdasági Unió és az Új Selyemút által fémjelzett projektek összekapcsolása.

– Az Új Selyemút terve nem gyengíti Oroszországot?
– Nézze, Kínával versenyre kelni Oroszország nem képes. Éppen ezért a Kreml helyesen gondolkodik, amikor nem harcolni akar a kínai elképzelésekkel, hanem ráépül ezekre, és igyekszik pozíciókat foglalni. Erre pedig jó lehetősége nyílik, hiszen Kína érdekelt a nyugati irányú infrastrukturális fejlesztésekben, erre pénzt is tud áldozni, amely törekvés találkozhat azzal a realitással, hogy az Eurázsiai Gazdasági Unió önmagában éppen a tőke hiánya miatt gyenge. Peking és Moszkva törekvései így egymást erősíthetik. Az Új Selyemút tehát nem versenytárs, hanem inkább lehetőség.

– A keleti fordulat azonban nem pótolhatja a válságba került európai kapcsolatokat. Oroszország Európa nélkül gyenge. Hogy látja, Moszkva ázsiai fordulata válasz a nyugati kapcsolatokban kialakult feszültségre, avagy inkább csak a kényszer szülte lépés, megfejelve egy adag sértettséggel?
– Oroszország keleti fordulata elkerülhetetlen, mondhatnám azt is, inkább megkésett volt. Sajnálatos ugyanakkor, hogy erre éppen a nyugati kapcsolatok megromlásakor kerül sor. Azt is látni kell, hogy e keleti fordulatban nem mi dominálunk, hanem Kína, s a kínaiak nem hozzánk, hanem Európába igyekeznek. Mi ebben csupán partnerek vagyunk, s az orosz–európai kapcsolatok lehűlése érezhetően zavarja Pekinget. Kína így még nyugtatóan is hathat a jelenlegi feszült viszonyra. Egy szó, mint száz, az eurázsiai térségben a világgazdaság új realitásait más formációk mellett alakító TTIP-től az ukrán válságon és Peking európai nyitásán át az orosz–kínai kapcsolatok élénküléséig komoly mozgás zajlik.

– Ez az új világrend alakulása közepette már csak azért sem meglepő, mert az ismert geopolitikai tézis szerint aki Eurázsiát uralja, az az egész világot uralja. S mint Zbigniew Brzezinski is megfogalmazta, Amerikának legalábbis meg kell akadályoznia, hogy e nagy térségben erős hatalom vagy szövetség kialakuljon. Most tehát érthetően nagy a mozgás, de milyen lesz a világ mondjuk tíz év múlva, amikorra talán létrejön és megszilárdul az új rend?
– Reméljük, hogy nyugodtabb és stabilabb. Ha visszapillantunk tíz évvel korábbra, 2005-ben már sok dolog látszott, ám nehéz lett volna elképzelni, hová is vezet mindez. Így van ez most is.

– S hol találhatja meg a helyét Oroszország a többpólusú világrendben?
– A legfontosabb most az, hogy Oroszország megtalálja önmagát. A Szovjetunió széthullása óta ugyanis folyamatosan az önmeghatározással küszködik, s e törekvést idáig nem sok siker kísérte. Pedig a jövőről és arról, hogy kik is vagyunk, már a késői szovjet korban, a glasznoszty idején megkezdődött a vita, ez azonban 1991-ben megszakadt. Itt kell folytatni, hiszen enélkül nehéz megtalálni a helyünket a világban. Ez az identitáskeresés azonban folyik, s erősen rányomja a bélyegét a történésekre. Mindenki arról beszél például, hogy a Krím az orosz birodalmi ambíciók egyértelmű megnyilvánulása, míg szerintem éppen ennek az ellenkezőjéről van szó. Moszkva megpróbálja felmérni az orosz világ határait. Veszélyes kísérletezés ez az önmeghatározással, ám a jellege egyáltalán nem expanzív, hanem bezárkózó.

– Milyen önkép és jövőkép lenne ön szerint a leginkább ideális?
– Mindenekelőtt újra fel kell fedezni kulturális, pszichológiai értelemben az európaiságunkat. Az európai alapértékek sokszor buta tagadása ugyanis nem visz sehova. Oroszország Európa elválaszthatatlan része, amit nem lehet csak úgy megváltoztatni. Sem kívülről, sem pedig belülről. Az igazi dilemma most az, hogy a kulturális értelemben vett európai orientációt miként lehet összeegyeztetni a mindenekelőtt a gazdaságra, bizonyos tekintetben a politikára koncentráló ázsiai nyitással. Ez nem egyszerű feladat már csak azért sem, mert a mögöttünk hagyott évszázadokban Európa a világpolitika alakulásának első számú terepe volt, míg ez ma már nem így van. Európát ugyan még ma sem lehet perifériának nevezni, ám tény, hogy nem is centrum. Közben Oroszországban, amelynek háromnegyede Ázsiában van, sokan úgy gondolják, hogy a keleti fordulattal egyúttal mások is leszünk. Pedig ez sem így van. A legfontosabb feladat ma ennek az eurázsiaiságnak a pragmatizálása. Semmi szükség egy hanyatló korszak valóságtól elszakadt értelmiségi gondolkodásának felélesztésére. Aktív, alkotó eurázsiaiságra van szükség, olyanra, amely lehetőségként tekint erre a hatalmas területre, s amely abból indul ki, hogy Eurázsia a fejlődés új központja.