Húsz éve kezdődött a Vihar hadművelet Horvátországban

Négy nap alatt ellenőrzés alá vonták a szakadár szerb területek java részét.

Az 1945 novemberében létrejött szocialista Jugoszláviát hat tagköztársaság alkotta: Szerbia – az autonómiát élvező Vajdasággal és Koszovóval –, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, valamint Montenegró. Az államalakulatot vezető Josip Broz Tito 1980-ban bekövetkezett halála után felszínre törtek az addig lappangó gazdasági, politikai, legfőképpen pedig nemzetiségi ellentétek.

A köztársaságoknak szinte korlátlan politikai autonómiát biztosító decentralizáció miatt egyre kevésbé érvényesült a központi akarat, Jugoszlávia mind mélyebben süllyedt a gazdasági válságba. A legfejlettebb Horvátország és Szlovénia a kiutat a válságból a piacorientált reformokban és a demokratizálásban látta volna, a legnagyobb tagköztársaság, Szerbia viszont a föderatív berendezkedés és a kommunista párt hatalmi monopóliumának fenntartásával akarta megőrizni dominanciáját. A szerb politika irányát 1986 után a nacionalista-soviniszta Slobodan Milosevic határozta meg, aki fő céljának Nagy-Szerbia megteremtését, minden szerb egy államban való egyesítését tekintette.

Szlovéniában és Horvátországban 1989 folyamán létrejött a többpártrendszer, 1990 tavaszán szabad választásokat rendeztek, a köztársaságok deklarálták szuverenitásukat, majd a Belgráddal folytatott sikertelen tárgyalások után, 1991. június 25-én kikiáltották függetlenségüket.

Szerbia és Horvátország között 1991 augusztusában nyílt háború robbant ki, különösen véres összecsapások zajlottak Eszék, Károlyváros és Vukovár környékén. Mire a harcok 1991 végén elcsitultak, a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) Horvátország területének egyharmadát elfoglalta, a szerbek által ellenőrzött területekre ENSZ-békefenntartók érkeztek.

A háborúban mindkét fél az általa birtokolt területek etnikai homogenizálására törekedett, a tisztogatások minden eszköz igénybevételével, a nemzetközi jog súlyos megsértésével zajlottak.

Jugoszlávia szétesésekor Horvátországban félmilliónál több szerb élt, ők az úgynevezett Krajinában többséget alkottak. (A szó határőrvidéket jelent, s a nyugat-boszniai határ mentén fekvő, az Adria hátországában Záráig nyúló, valamint a baranyai és a szerémségi területeket értik rajta.) A szerbeket az új horvát alkotmány nem ismerte el államalkotó kisebbségnek, hátrányos megkülönböztetést szenvedtek el.

Mindez a Milosevic által támogatott szélsőségeseket erősítette, akik nem engedelmeskedtek a horvát hatóságoknak, s önálló haderőt állítottak fel. Még 1990 folyamán autonóm kerületeket hoztak létre, majd 1991 júniusában – a horvát függetlenség kikiáltásával egy időben – Krajina és Szlavónia–Baranya–Nyugat-Szerém is függetlennek nyilvánította magát. 1991. december 19-én e területek egyesítésével létrejött a nemzetközileg el nem ismert Krajinai Szerb Köztársaság, Knin fővárossal.

Horvátország a Belgráddal kötött 1992-es tűzszünet életbe lépése után gőzerővel dolgozott hadereje megerősítésén, amelyben három évvel később már 130 ezer jól felszerelt és kiképzett katona szolgált. Franjo Tudman horvát államfő ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy visszafoglalják a szerbek által birtokolt területeket. Első lépésként 1995 májusában három nap alatt Nyugat-Szlavóniát szerezték vissza.

A Vihar (Oluja) fedőnevű hadművelet 1995. augusztus 4-én kezdődött. A horvát hadsereg és rendőrség 138 ezer embere 700 tank és páncélozott jármű, 1800 tüzérségi fegyver, 47 repülőgép és helikopter bevetésével indított támadást a szerb Krajina ellen. A tüzérség órák alatt utakat robbantott a szerbek által telepített aknamezőkön, s a harckocsizó alakulatok rövid idő alatt áttörték a szerb védelmi vonalakat.

A szerbek vezénylési rendszere összeomlott, az utakat megszálló horvát erők elvágták egymástól a védekező szerb egységeket. A horvátok már másnap bevonultak Kninbe, nyolcvan óra alatt ellenőrzésük alá vonták a mintegy tízezer négyzetkilométer szakadár terület java részét, és a bosnyák kormányerőkkel karöltve elérték a szerbek ostromolta északnyugat-boszniai Bihács városát is. A Vihar hadművelet végét augusztus 7-én jelentették be, a siker gyorsasága még a horvát vezetést is meglepte.

A hadműveletekben saját adataik szerint a horvátok 174, a szerbek 742 katonát vesztettek, a polgári áldozatok számát ezernél többre teszik. A Krajina etnikai képe megváltozott: a szerbek zöme elmenekült, mert saját vezetőik is távozásra szólították fel őket, és a beérkező horvátok sem bántak velük kesztyűs kézzel.

Összességében mintegy 200-250 ezres menekültáradat indult el, a horvátok sokszor a távozók otthonát is lerombolták.

1995. november 21-én az egyesült államokbeli Daytonban a bosnyák, a horvát és a szerb államfő aláírta a délszláv háborúknak véget vető megállapodást. Horvátország 1995-ben fel nem szabadított részeit az ENSZ ellenőrzése alatt integrálták újra Horvátországba, ez a folyamat 1998-ra fejeződött be.

A Vihar egyik fő irányítója a hazájában nemzeti hősként tisztelt Ante Gotovina tábornok volt, akit a katonái által elkövetett cselekmények miatt háborús és emberiesség elleni bűncselekmények vádjával a hágai Nemzetközi Törvényszék elé állítottak. A tábornokot első fokon huszonnégy év szabadságvesztésre ítélték, de 2012 novemberében másodfokon felmentették. Az döntés Zágrábban eufóriát váltott ki, Belgrád viszont szégyenletesnek és botrányosnak minősítette az ítéletet.

Horvátországban mind a mai napig az a vélemény, hogy hadseregük honvédő háborút vívott, csak védekezett, agressziót nem követett el. Szerbiában ugyanakkor emberiesség elleni bűnöket és népirtást emlegetnek. A megbékélés várat magára.