Ide titkosszolgálati eszközök kellenek!

Dezső Tamás az Iszlám Állam műemlékrombolásáról, a képmutatásról és a feketekereskedelemről.

– A külföldi régészek a szíriai polgárháború és újabban az iraki események miatt évek óta nem tudnak kutatni a térségben, így nem igazán vannak naprakész információk. Az UNESCO joggal háborús bűncselekménynek nevezi az IÁ rombolásait, ám nem igazán látszik, hogy a szavakon túl hatékonyan fel tudnák venni a harcot a feketekereskedelemmel szemben. Így felmerül, milyen eszközök állnak rendelkezésre, hogy megfékezzék a térség kifosztását?
– Csak a szigorú monitorozás. A feketepiac csatornáit a titkosszolgálatoknak kell felderíteniük – ezek ugyanis nem látszanak a műholdakról, és talán a banki átutalásokban sem lehet tetten érni őket. A szakma azonban jól felkészült: a múzeumok nem vesznek ellenőrizetlen forrásból származó, esetleg jól ismert, publikált, valamely kirabolt szíriai és iraki múzeumban beleltározott tárgyakat. Sem szakmai, sem erkölcsi, sem technikai okokból. Ezek a tárgyak ugyanis bármikor visszaperelhetők, és komoly jogi következménye is lehet, ha egy múzeum – még ha tudatlanságból eredő jó szándéktól vezérelve is – megvesz egy ilyen tárgyat. Jómagam a 90-es évek elején, amikor az első öbölháború után Dél-Irakban kirobbant a síita lázadás, és a leverése közben kirabolták a bászrai múzeumot, kaptam egy katalógust az onnan elrabolt műtárgyakkal, hogy figyeljek. Ilyen tárgyakat a nagy aukciós cégek sem fognak a piacra dobni. Ráadásul az ő piacukat is szűkíteni igyekszik a nemzeti törvényhozás (például Németországban). Tömören: nem illik „véres gyémántot” venni.

– A leleteket libanoni és törökországi csatornákon csempészik ki és adják el. Lehet-e és miként nyomon követni a régióból kiáramló műtárgyak útját?
– Csak titkosszolgálati eszközökkel. A régészeknek és muzeológusoknak ebben a rendszerben csak monitorozó szerepe lehet. Jelentik, ha gyanús műtárgyról hallanak, vagy ilyen tárgy kerül a kezük közé.

– Miközben az Egyesült Államok és nyugati szövetségeseik harcban állnak az IÁ-val, addig a radikálisok által eladott műkincseket gazdag amerikai, japán és nyugati műgyűjtők, privát múzeumok vásárolják. Hogyan oldható fel ez az egymásnak feszülő ellentét? Mert úgy tűnik, amíg így működik a rendszer, addig nem sok esély van a változásra.
– Az illegális műkincs-kereskedelemnek mindig is megvolt a maga piaca. Ne felejtsük el, hogy egy-egy egyedi műtárgynak nem csak esztétikai értéke van. Nem csak az a fontos, hogy a gyűjtő elmondhatja magáról, olyan tárgy van a birtokomban, amely például a Biblia világából származik, amely egykor egy asszír király palotájának falát díszítette. A gyűjtő érzelmileg is kötődni kezd a tárgyhoz, vagy az adott korszakhoz. Emellett a mai napig a műtárgygyűjtés az egyik legidőtállóbb befektetés. Pénzügyi és tőzsdei válságok közepette még mindig az értékét csak nagyon ritkán vesztő műtárgy az egyik legjobb pénzügyi befektetés. Mivel ezek mozgatják a műtárgy-kereskedelem feketepiacát, ezért ennek mindig meglesznek a csatornái.

– Miközben az Aszad-rezsimnek van műemlékvédelmi stratégiája, a műtárgyakat megpróbálják megóvni a pusztítások elől, addig az Egyesült Államok azokat az ellenzéki szír milíciákat is támogatja, amelyek az IÁ mellett ugyancsak műkincsekből egészítik ki bevételeiket. Hogyan lehet ilyen ellentmondásos közegben kiigazodni? Van-e együttműködés például a szír műemlékvédelemmel?
– A különféle érdekektől vezérelt politikai racionalitás nem mindig áll összhangban az általános emberi értékekkel. Az arab tavasz szerintem nem hozta meg a jelszavakban várt célt, az arab világ demokratikus átalakulását. Nem lehet erőszakkal nyugati típusú demokráciát terjeszteni olyan közegben, amelynek teljesen más a civilizációs háttere. Ráadásul több százezer ártatlan élete árán. Politikai racionalitása azonban volt: a szunnita arab világ meghatározó államai (Líbia, Egyiptom, Szíria és Irak) most belső gondjaikkal, polgárháborúikkal vannak elfoglalva. És ebből valaki politikai hasznot húzhat. Ebben a globális kontextusban az, hogy az Egyesült Államok és más nyugati államok által is támogatott „demokratikus” milíciák is kénytelenek az illegális műkincs-kereskedelemből hasznot húzni, az csupán járulékos rossznak számít.

– A ELTE és a magyar assziriológusok, régészek igen jó viszonyt építettek ki az Iszlám Állammal harcban álló észak-iraki kurd autonóm régióval. Tavasszal arról beszélt, egy magyar régészcsoport is segítene az IÁ által a régióban feldúlt műemlékek helyreállításában, a kárfelmérésben. Azóta járt kint a térségben, és októberben ismét oda készül. Mik az első tapasztalatai?
– Irakban és Iraki Kurdisztánban jól működik a nyugati típusú műemlékvédelem. Ők a múltjuk szerves részének tekintik azoknak a civilizációknak az emlékeit, amelyek az országuk területén találhatók. Iraki Kurdisztánban, Szulejmanijában magam is láttam, amint iskolások szervezett csoportjait hozzák be a tanáraik a nagyon jó anyaggal rendelkező korszerű múzeumba, ahol régészek, múzeumpedagógusok vezetik végig őket a kiállításokon. Magyar részről megvannak a feltételei, hogy Moszul visszafoglalása után részt tudjunk venni – alanyi jogon, vagy egy UNESCO-expedíció keretei között is – az elpusztított asszír emlékek felmérésében, műemléki helyreállításában, esetleg leletmentő ásatásában is. Addig is terveink között szerepel egy olyan asszír régészeti lelőhely tervásatás jellegű feltárása, amely Iraki Kurdisztán harcoktól nem érintett belső területein található. Erről is tárgyalunk a helyi kurd műemléki felügyelet vezetőjével és egyéb illetékesekkel, akik készek az együttműködésre.

– Mekkora összegeket emészthetnek fel a helyreállítási munkálatok? Mi marad meg a korábbi emlékművekből, és mennyi időbe kerül ezeket ismét látogatható állapotba hozni?
– Még fel sem tudjuk mérni a szíriai és iraki pusztítás mértékét. Abban azonban biztos vagyok, a teljes helyreállítás egy több milliárd dolláros, akár évtizedekig is eltartó folyamat lesz. Nagy nemzetközi összefogásra lesz szükség. Ehhez a magyar külüggyel már közös, március 27-i sajtótájékoztatónkon megtettük a hivatalos felajánlást. Arról biztosan komoly szakmai diskurzus fog kialakulni, milyen mértékben kell a romokat helyreállítani. Egy dologban azonban biztos vagyok: ennek a pusztításnak fel kell hívnia a civilizált világ figyelmét arra, hogy kulturális örökségünk látható és még fel nem tárt értékei milyen fontosak a világ számára. Abban bízom, hogy ezáltal új lendületet fog venni a Közel-Kelet kutatása, új, még kiterjedtebb ásatások kezdődnek ezeken a lelőhelyeken, hogy bemutathassuk, milyen páratlan kulturális örökség gazdagíthatja múltunk jobb megértését.

– A magyarok miben tudnak majd segíteni? Milyen kutatásokba kezdhetnek?
– Elsősorban Európában is ritka kombinációnak számító (régész és assziriológus) végzettségünkkel és szaktudásunkkal állunk rendelkezésre. Erőforrásaink természetesen nem elegendők az egész problémahalmaz megoldására, de egy-két közel-keleti magyar – már működő és tervezett – régészeti expedíció meggyőzheti az iraki és iraki kurd hatóságokat arról, hogy akkor és ott szeretnénk önzetlenül segíteni, ahol a baj van.