Justizmord és megkésett igazságtétel

Volt romániai politikai foglyok „maszlagnak” tartják az egykori kommunista börtönparancsnokok felelősségre vonását.

Semmiféle elégtétel érzését nem keltette bennem a Ramnicu Sarat-i börtönparancsnok elítélésére vonatkozó hír. Ő csak egyik sakkfigurája volt annak a szervezetnek, amelynek az volt a feladata, hogy likvidálja a kommunista rendszer minden „ellenségét” – kommentálta lapunknak Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész a bukaresti ítélőtábla nemrégiben hozott elsőfokú ítéletét.

A táblabíróság emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtotta a román kommunista rendszer egyik legkegyetlenebb politikai büntetés-végrehajtási intézeteként elhíresült börtönt 1956 és 1963 között irányító Alexandru Visinescut. A 90 éves, nyugállományú alezredes – akit katonai rangjától is megfosztottak – az első kommunista börtönparancsnok, akinek ügyében ítélet született Romániában a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése nyomán, míg két másik volt intézetvezető esetében vádemelésig jutott az ügyészség.

Anélkül, hogy Visinescu személyes felelősségét kisebbíteni akarná, Dávid Gyula úgy vélte, a politikai elítéltek és a társadalom számára egyaránt az jelentené az igazi elégtételt, ha a felelősségre vonást a csúcson kezdték volna, ott, ahol kidolgozták a kommunista rendszer ellenségei elleni megtorláskoncepciót, és ahol kieszelték az iszonyú börtönkörülményeket. – Az 1989-es változások után azonban erről szó sem volt, hiszen átépülve az új rendszer pártjaiba, a szervezet embereinek egy része a sajátos romániai demokrácia élharcosa lett, másokból pedig az elkótyavetyélt állami vagyonból részesedve sikeres vállalkozó. Sokan busás nyugdíjjal tengették tovább életüket, vagy politikai menekültstátusban ma is vígan élnek valamelyik tőlünk nyugatabbra lévő államban – illusztrálta a helyzetet a 87 éves szerkesztő, műfordító, akit hét év börtönbüntetésre ítéltek az 1956-os magyarországi forradalom nyomán indult romániai koncepciós perek egyikében.

Páskándi Géza költővel és másokkal együtt megjárta a kommunista titkosszolgálat, a Securitate fogdáit, a szamosújvári börtönt, a Duna-delta munkatáborait, köztük a peripravait, amelynek egykori parancsnoka, Ion Ficior ellen száz politikai fogoly halála miatt tavaly emeltek vádat. Dávid Gyula úgy véli, bár a foglyok számára akkor nem volt mindegy, ma már részletkérdés, hogy az ’56 utáni, egyre elviselhetetlenebbé vált börtönlét – amikor megtízszereződött a bebörtönzöttek száma – közepette egy-egy börtönparancsnokból vagy beosztottból az állat jött-e elő, vagy meg tudott maradni „csak a kötelességét teljesítő” börtönőrnek. Ma is tisztán emlékszik például arra, amikor az 1958-as szamosújvári börtönlázadás leverésekor a közismerten emberséges őröktől a legfélelmetesebb verekedőkig a fegyház egész személyzete gumibottal és cseberrudakkal ütlegelte agyba-főbe az ablakokra szereltetett zsalugátereket ledobáló kétségbeesett rabokat. Hogy mit ér és meddig terjed a romániai igazságszolgáltatás, arról az erdélyi magyar politikai elítélt szerint hűen árulkodik annak az 1956 utáni egyik leghírhedtebb koncepciós pernek a végkimenetele, amelyben Szoboszlai Aladár római katolikus papot és 56 társát ítélték el, közülük tízet halálra.

Az ügyben néhány éve perújrafelvételt kezdeményezett a bukaresti legfelsőbb bíróság, majd az összes vádlottat felmentették. – Nem hallottam róla, hogy ennek az ítéletnek a nyomán gyilkosság alapján vádat emeltek volna a per alapját képező koncepció kidolgozói, a vádakat „igazoló” vallomásokat a letartóztatottakból veréssel kipréselő szekusok, valamint az ítéletet meghozó ügyészek és bírák ellen. Pedig Szoboszlai és tíz társa kivégzése a felmentő ítélet alapján közönséges gyilkosság volt, vagy ha elegánsan akarjuk kifejezni magunkat: justizmord (halálbüntetés súlyos bírói tévedés alapján, égbekiáltó igazságtalanság – a szerk.) – vélte Dávid Gyula, aki szerint néhány egykori pribék kipécézése csupán „maszlag” azoknak, akik még beveszik.

Nagy Benedek is szégyenteljesnek tartja, hogy a kommunista börtönparancsnokok elszámoltatására negyed évszázadot kellett várni a romániai rendszerváltozást követően, ami szerinte szándékos halogatásra utal. A Csíkszeredában élő helytörténész, író, nyugdíjas pedagógus kolozsvári egyetemistaként öt év letöltendőt kapott, amiért részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában. Constantin Istrate, a szamosújvári börtön tavaly meghalt volt parancsnokhelyettese 1958-ban – mert nappal fekve találta az őr az ágyon – úgy megverte, hogy elveszítette az egyik veséjét. – A hozzá hasonló félművelt, szadista hajlamú emberek végrehajtották a kapott parancsot, de post mortem feltétlenül el kellene ítélni az eszmei kezdeményezőket is, akik az egész rendszert felépítették és működtették: pártaktivistákat, ügyészeket, bírákat, kihallgatótiszteket – szögezte le kérdésünkre a kilencvenes években parlamenti képviselőként, államtitkárként is tevékenykedő Nagy Benedek, akit a peripravai munkatáborban Visinescuval is összehozott a sors.

A Duna-deltai lágerben élte át az egyik legkeményebb időszakot, amikor a vérhas következtében úgy hulltak a megfeszített munkára fogott rabok, mint ősszel a legyek. Szerinte a kegyetlenség különböző formáit tekintve a kommunista börtönök semmiben sem különböznek például az auschwitzi haláltábortól, hiszen a lényeg emezekben is ugyanaz volt: likvidálni a rendszer ellenségeit. – Kezdetben egyszerűen agyonverték az elítélteket, később, a hatvanas években más módszerhez, például a káros röntgensugarak alkalmazásához folyamodtak. A mostani ítélet a közvéleménynek szánt szépségtapasz, formális dolog csupán, amely főleg azért paradox, mert iszonyúan megkésett – állapította meg lapunknak a volt elítélt.