Kijevi rémálmok

Egyre inkább belefárad a Nyugat az ukrán válságba. Apad a lelkesedés, s Európában már csak az atlantista erők hangosak, a többség inkább lezárná valahogy a konfliktust.

Az e rémálomtól gyötört ukrán politikusok Valerij Csalij washingtoni nagykövettől a rada alelnökén, Okszana Szirojeden át Olekszandr Turcsinovig, a nemzetbiztonsági tanács elnökéig az utóbbi időben nemegyszer hangot is adtak csalódottságuknak, ahogy ez a félelem vezérli Petro Porosenkót is, amikor a német kancellárral és a francia elnökkel találkozva igyekszik demonstrálni a Nyugat Kijev melletti kiállását.

Az ukrán csalódottság azonban csak részben megalapozott. Kétségtelen, hogy a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, a Nyugat azonban nem fordított hátat Ukrajnának. Legfeljebb a kezdeti euforikus állapotból ébredve józanabbul és reálisabban értékeli a helyzetet, s az értelmetlen vérontás helyett kiutat keres a válságból. Erről szólt a két minszki megállapodás is, amelynek igyekeznek érvényt is szerezni, s immár nem csupán Moszkvára, hanem Kijevre is nyomást gyakorolnak. Ez történt az alkotmánymódosítás szavazása előtt is, amikor Angela Merkel, Francois Hollande, de még az amerikai helyettes államtitkár, Victoria Nuland is nyomatékosan Kijev értésére adta, hogy nem hagyhatja ki a szövegből legalább az utalást a szeparatista régiók különleges jogállására. Az sem nagyon tetszik sokaknak, hogy a Nyugat nem önti számolatlanul a pénzt az egyre inkább feneketlen kútnak tűnő Ukrajnába. Még akkor sem, ha a miniszterelnök szerint ez jár a szenvedésekért.

Annak az időnek azonban lassan vége, amikor a nyugati hatalmak a háborúra fizettek Ukrajnának. Főképp a mérsékelt európaiak inkább már csak a békét, az összeomlás elkerülését, a stabilitás megteremtését finanszíroznák, ami talán a háborúnál is fájdalmasabb út, ráadásul a kormányzó elit bukásához is vezethet. Érthető hát, ha e jövőképtől megrettenő Kijev most az Egyesült Államokat akarja bevonni a békefolyamatba, amivel azonban inkább csak a jelenlegi, se béke, se háború állapotot igyekszik fenntartani még egy ideig, s ebben paradox módon Washington mellett éppen Moszkvában találhat partnerre.

Az idő azonban fogy, s erősödnek az olyan hangok, mint a volt német külügyminiszteré, Hans-Dietrich Genscheré, aki a napokban arról beszélt, hogy a konfrontációra alapuló politika a kölcsönös függésre épülő globális világban nem hatékony, s kezet kellene nyújtani Oroszországnak.