Darabjaira szakadt az arab világ

Az iszlám a legnagyobb összetartó és egyben széthúzó erő. Vezető nélkül a nagyhatalmak mozgatják a szálakat.

2015. 09. 18. 15:43
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Általában az „arab világon” azokat az országokat értjük, ahol az arab a hivatalos nyelv, ugyanis az észak-afrikai és közel-keleti térség népeinek nagy része a történelem során elarabosodott, kitágítva ezzel az arab népek csoportját. A 22 ilyen államot – beleértve Palesztinát – az 1945-ben alapított Arab Liga tömöríti politikai egységgé, bár a nagy reményekkel induló szervezet jelentősége mára jócskán megkopott. Az arabság létszámát nagyjából 370-400 milliósra becsülik a térségben – ami a teljes mozlim vallású népesség alig negyede –, a demográfiai adatok szerint azonban számuk egyre nő, bár a növekedés üteme folyamatosan lassul.

A Korán nyelvén, a klasszikus arabon kívül a közös történelem és kultúra, és persze mindenekelőtt az iszlám jelenti az összekötő habarcsot a népek között, bár minimális kisebbségben egyébként más vallású, például keresztény vagy zsidó arab közösségek is fennmaradtak a mai napig. A minden mozlimot tömörítő közösség, az umma eszméjén túllépve a modern arab nacionalizmus, az egységes arabság képének víziója már a XIX. század végén is megjelent, több tényező miatt azonban sosem válhatott realitássá. Ezek egyike a térség politikájába folyamatosan beavatkozó külső szereplők jelenléte, másrészt a belső ellentétek.

Ezek közül a legfontosabb a vallási széthúzás, a kiengesztelhetetlen szunnita–síita ellentét. Ennek gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza: miután Mohamed próféta 632-ben bekövetkező halálakor nem nevezte meg egyértelműen utódját, két táborra szakadtak a muzulmánok. A szunniták a próféta elkötelezett és régi hívét, apósát, Abu Bakrt választották kalifának, míg a síiták szerint Mohamed veje és unokatestvére, azaz Fatima lányának férje, Ali volt a jogos utód. Ali végül csak negyedik lehetett a kalifák sorában – tehát az előtte uralkodó kalifákat a síiták egy része nem ismeri el –, azonban miután őt és fiait is megölték, a két tábor közötti szakadás véglegessé vált. Ez a régi időre visszanyúló, politikai természetű vita mára már vallási kérdésekben is kibékíthetetlen ellentétekben is megnyilvánul, olyannyira, hogy a felek egymást gyakran nem is ismerik el muzulmánnak.

A számos különbség egyike, hogy a síiták szerint a vezetés nem a hívők választásán, hanem a származáson, tehát Ali vérvonalán alapul. Ennek vallási következménye, hogy számukra kitüntetett az ajatollah, aki a próféta földi megjelenítője, szent ember, nem véletlen, hogy Mekkán kívül a szentnek tartott imámok sírjához is elzarándokolnak. Ezzel szemben a szunniták szerint a vallási vezetőnek ugyan szigorú feltételeknek kell megfelelnie, azonban egyszerű halandóként tekintenek rá. További vallásértelmezési különbség közöttük, hogy a Korán mellett mely szövegeket tartanak hitük forrásának, illetve olyan mindennapi dolgokban is tetten érhető az eltérés, hogy a síiták például napi öt helyett csak háromszor imádkoznak. Arányaiban a szunniták elsöprő többséget alkotnak, és az iszlám vallásúak 85-90 százalékát adják, síiták nagyobb számban az arab világban Irakban, Libanonban, Jemenben és Bahreinben, azon kívül Iránban és Azerbajdzsánban élnek.

 

Ez a vallási szembenállás pedig végső soron minden geopolitikai vetélkedés alapja is. Az arabság, pontosabban a térség vezető pozíciójáért régóta több ország is verseng, s bár a történelem során néhányan egyértelműen kiestek a küzdelemből (például Jordánia vagy Irak), a mai napig nincs egyértelmű egyeduralkodó. Az iraki Szaddám Huszein vagy a líbiai Moammer Kadhafi diktátorok megölésével eltűntek azok a nagyra törő egyéniségek, akiknek voltak elképzelésiek az arab egységről, s próbálták maguk mögé sorakoztatni az arab államokat.

Ma a Perzsa-öbölben az olajából meggazdagodó és megerősödő Szaúd-Arábia dominanciájával senki nem veheti fel a versenyt, s Mekka és Medina őrzőjeként az ország egyfajta vallási vezető szerepét is betölti. Rijád a háttérben ott van a térség minden konfliktusában, olykor hadseregével, gyakrabban pénzével próbálja maga felé billenteni a mérleg nyelvét. Szíriában például az alavita síita Bassár al-Aszad elnök megdöntésére törő szunnita csapatokat – az egészen szélsőségeseket is – támogatja, Jemenben már koalíciója élén be is avatkozott a szintén síita húszi lázadók elleni harcba. Az év elején trónra lépő uralkodó, Szalman király nem titkolt célja, hogy külpolitikájában nagyobb önállóságot érjen el az Egyesült Államoktól a régióban, még ha prioritásai mások is.

Míg Washingtonnak ugyanis leginkább az Irakban és Szíriában hódító Iszlám Állam miatt fő a feje, addig Rijád változatlanul síita riválisában, Iránban látja a legfőbb fenyegetést. Nem teljesen jogtalanul, a nagyjából 77 milliós perzsa állam ugyanis vallási alapokon szintén nagyhatalmi pozícióra törekedne – még ha ehhez az utóbbi évek gazdasági szankciói miatt nincs is meg az ereje. Teherán ennek ellenére mindig ott van a darázsfészek közelében: támogatja a jemeni húszikat, de csapatai ott harcolnak a szunnita Iszlám Állam ellen is Szíriában.

Persze ahhoz, hogy az arabságot vezetni lehessen, először is rendet kellene teremteni a térségben, amihez viszont senkinek nem fűlik igazán foga. A régióban megkerülhetetlen erő, Törökország – a XX. század elején még a törökök jelentették az arab összefogás reményét – kapcsán az utóbbi hónapok eseményei ugyancsak rávilágítottak, hogy Ankara is inkább a kurdokkal való leszámolásra használja fel a felfordulást, semmint hogy érdemben beavatkozzon a terroristák elleni harcba. Törökországot többek között éppen az tartja vissza a határozottabb fellépéstől, hogy nem akar egy politikailag támogatott és jól felfegyverzett, ne adj’ isten független Kurdisztánt.

Ugyanilyen elvek alapján marad távol Szaúd-Arábia is: a szunnita királyság nem szeretné, hogy az Iszlám Állam legyőzésével még erősebbek legyenek az iraki és szíriai síiták. Ugyanakkor Egyiptom szintén régóta próbál az arabság vezetőjeként fellépni – Kairóban van az Arab Liga központja is –, mostanában azonban úgy tűnik, hogy saját belpolitikai problémáival is nehezen birkózik meg. Közben a polgárháborúba süllyedt Irakon, Szírián és Jemenen kívül ott van még a Líbiában kialakult káosz is, amelyet szintén csak egymás meggyengítésére használnak fel a felek.

Ráadásul az egységes arabság eszméjén alighanem végzetes sebet ejtett a 2011-ben kezdődő úgynevezett arab tavasz is. Bár a forradalmi események részben erőt adtak a Nyugat által lenézett arab államoknak, hogy ők is képesek demokráciát és forradalmat csinálni, az eltérően (többségében kudarccal) végződő forgatókönyvek és a nemzeti identitás hangsúlyossága tovább forgácsolták az egységet. Mikor a tüntetők elkezdtek magukra egyiptomiként, tunéziaiként gondolni, egyúttal egy nagyobb közösségről mondtak le, s saját önazonosságuk megtalálásával eltávolították magukat másoktól.

Amiben az arabság még többé-kevésbé egyet tud érteni, az a palesztinkérdés. Mikor 1967-ben az egyesített arab seregek – többek között éppen az együttműködés hiánya miatt – vereséget szenvedtek Izraeltől, az egész arabság óriási traumaként élte meg a kudarcot. A frusztráció azóta is megmaradt, az Izraellel való viszony ellenben sokat javult. Egyiptom például nemrégiben nevezte ki tel-avivi nagykövetét, s viszont, újra megnyitott Kairóban az izraeli diplomáciai képviselet is. Ennyire nyílt kapcsolatokat Izraellel a legtöbb arab állam nem ápol, azonban nyílt titokként a háttérben folyamatos az egyeztetés. S mivel Jeruzsálem számára a legfőbb fenyegetést szintén Irán jelenti, a közös ellenség még egyfajta érdekszövetségbe is kovácsolta Szaúd-Arábiával. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben a palesztinok is kevésbé az arab államokban, mint inkább a nemzetközi közösségben látják reményüket.

Miközben az arab világ egyes részei egymásra acsarkodnak, a szövetségek és érdekek szövevényes szálait az Egyesült Államok mozgatja. Bár az utóbbi években Washington kapcsolata Izraellel és Szaúd-Arábiával valamelyest megromlott, a két országra (a NATO-tag Törökország mellett) biztos és állandó partnerként tekinthet. Az arab világ megosztottságából az Egyesült Államok óriásit profitált, és a térséget afféle játszótérként a demokrácia terjesztésének kísérleti terepeként használta, elég kudarcos eredménnyel. Tekintve, hogy a Közel-Kelet adja a világ kőolajkészletének több mint felét – Szaúd-Arábia egyedül ötödét, de Irán, Irak, Kuvait és az Egyesült Arab Emírségek is az első tízben van –, a régió más nagyhatalmak érdeklődését is felkeltette. A Szovjetunió felbomlása után a 90-es évektől az orosz befolyás sokat gyengült, mára lényegében véve Szíriára és Iránra szűkült, de a sok orosz bevándorló miatt alapvetően Izraellel is jó a viszony. Nem véletlen, hogy az Aszad-rezsim védelmével Moszkva most keményen próbálja védeni utolsó bástyáit. Ebben a viszonyban Egyiptom is próbál két vasat tartani egyszerre a tűzben, így jó kapcsolatokat ápol Washingtonnal és Moszkvával is, illetve az atomalkuval ismét felkerült a nagyhatalmak sakktáblájára Irán is.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.