Darabjaira szakadt az arab világ

Az iszlám a legnagyobb összetartó és egyben széthúzó erő. Vezető nélkül a nagyhatalmak mozgatják a szálakat.

A számos különbség egyike, hogy a síiták szerint a vezetés nem a hívők választásán, hanem a származáson, tehát Ali vérvonalán alapul. Ennek vallási következménye, hogy számukra kitüntetett az ajatollah, aki a próféta földi megjelenítője, szent ember, nem véletlen, hogy Mekkán kívül a szentnek tartott imámok sírjához is elzarándokolnak. Ezzel szemben a szunniták szerint a vallási vezetőnek ugyan szigorú feltételeknek kell megfelelnie, azonban egyszerű halandóként tekintenek rá. További vallásértelmezési különbség közöttük, hogy a Korán mellett mely szövegeket tartanak hitük forrásának, illetve olyan mindennapi dolgokban is tetten érhető az eltérés, hogy a síiták például napi öt helyett csak háromszor imádkoznak. Arányaiban a szunniták elsöprő többséget alkotnak, és az iszlám vallásúak 85-90 százalékát adják, síiták nagyobb számban az arab világban Irakban, Libanonban, Jemenben és Bahreinben, azon kívül Iránban és Azerbajdzsánban élnek.

Ez a vallási szembenállás pedig végső soron minden geopolitikai vetélkedés alapja is. Az arabság, pontosabban a térség vezető pozíciójáért régóta több ország is verseng, s bár a történelem során néhányan egyértelműen kiestek a küzdelemből (például Jordánia vagy Irak), a mai napig nincs egyértelmű egyeduralkodó. Az iraki Szaddám Huszein vagy a líbiai Moammer Kadhafi diktátorok megölésével eltűntek azok a nagyra törő egyéniségek, akiknek voltak elképzelésiek az arab egységről, s próbálták maguk mögé sorakoztatni az arab államokat.

Ma a Perzsa-öbölben az olajából meggazdagodó és megerősödő Szaúd-Arábia dominanciájával senki nem veheti fel a versenyt, s Mekka és Medina őrzőjeként az ország egyfajta vallási vezető szerepét is betölti. Rijád a háttérben ott van a térség minden konfliktusában, olykor hadseregével, gyakrabban pénzével próbálja maga felé billenteni a mérleg nyelvét. Szíriában például az alavita síita Bassár al-Aszad elnök megdöntésére törő szunnita csapatokat – az egészen szélsőségeseket is – támogatja, Jemenben már koalíciója élén be is avatkozott a szintén síita húszi lázadók elleni harcba. Az év elején trónra lépő uralkodó, Szalman király nem titkolt célja, hogy külpolitikájában nagyobb önállóságot érjen el az Egyesült Államoktól a régióban, még ha prioritásai mások is.

Míg Washingtonnak ugyanis leginkább az Irakban és Szíriában hódító Iszlám Állam miatt fő a feje, addig Rijád változatlanul síita riválisában, Iránban látja a legfőbb fenyegetést. Nem teljesen jogtalanul, a nagyjából 77 milliós perzsa állam ugyanis vallási alapokon szintén nagyhatalmi pozícióra törekedne – még ha ehhez az utóbbi évek gazdasági szankciói miatt nincs is meg az ereje. Teherán ennek ellenére mindig ott van a darázsfészek közelében: támogatja a jemeni húszikat, de csapatai ott harcolnak a szunnita Iszlám Állam ellen is Szíriában.

Persze ahhoz, hogy az arabságot vezetni lehessen, először is rendet kellene teremteni a térségben, amihez viszont senkinek nem fűlik igazán foga. A régióban megkerülhetetlen erő, Törökország – a XX. század elején még a törökök jelentették az arab összefogás reményét – kapcsán az utóbbi hónapok eseményei ugyancsak rávilágítottak, hogy Ankara is inkább a kurdokkal való leszámolásra használja fel a felfordulást, semmint hogy érdemben beavatkozzon a terroristák elleni harcba. Törökországot többek között éppen az tartja vissza a határozottabb fellépéstől, hogy nem akar egy politikailag támogatott és jól felfegyverzett, ne adj’ isten független Kurdisztánt.

Ugyanilyen elvek alapján marad távol Szaúd-Arábia is: a szunnita királyság nem szeretné, hogy az Iszlám Állam legyőzésével még erősebbek legyenek az iraki és szíriai síiták. Ugyanakkor Egyiptom szintén régóta próbál az arabság vezetőjeként fellépni – Kairóban van az Arab Liga központja is –, mostanában azonban úgy tűnik, hogy saját belpolitikai problémáival is nehezen birkózik meg. Közben a polgárháborúba süllyedt Irakon, Szírián és Jemenen kívül ott van még a Líbiában kialakult káosz is, amelyet szintén csak egymás meggyengítésére használnak fel a felek.

Ráadásul az egységes arabság eszméjén alighanem végzetes sebet ejtett a 2011-ben kezdődő úgynevezett arab tavasz is. Bár a forradalmi események részben erőt adtak a Nyugat által lenézett arab államoknak, hogy ők is képesek demokráciát és forradalmat csinálni, az eltérően (többségében kudarccal) végződő forgatókönyvek és a nemzeti identitás hangsúlyossága tovább forgácsolták az egységet. Mikor a tüntetők elkezdtek magukra egyiptomiként, tunéziaiként gondolni, egyúttal egy nagyobb közösségről mondtak le, s saját önazonosságuk megtalálásával eltávolították magukat másoktól.

Amiben az arabság még többé-kevésbé egyet tud érteni, az a palesztinkérdés. Mikor 1967-ben az egyesített arab seregek – többek között éppen az együttműködés hiánya miatt – vereséget szenvedtek Izraeltől, az egész arabság óriási traumaként élte meg a kudarcot. A frusztráció azóta is megmaradt, az Izraellel való viszony ellenben sokat javult. Egyiptom például nemrégiben nevezte ki tel-avivi nagykövetét, s viszont, újra megnyitott Kairóban az izraeli diplomáciai képviselet is. Ennyire nyílt kapcsolatokat Izraellel a legtöbb arab állam nem ápol, azonban nyílt titokként a háttérben folyamatos az egyeztetés. S mivel Jeruzsálem számára a legfőbb fenyegetést szintén Irán jelenti, a közös ellenség még egyfajta érdekszövetségbe is kovácsolta Szaúd-Arábiával. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben a palesztinok is kevésbé az arab államokban, mint inkább a nemzetközi közösségben látják reményüket.

Miközben az arab világ egyes részei egymásra acsarkodnak, a szövetségek és érdekek szövevényes szálait az Egyesült Államok mozgatja. Bár az utóbbi években Washington kapcsolata Izraellel és Szaúd-Arábiával valamelyest megromlott, a két országra (a NATO-tag Törökország mellett) biztos és állandó partnerként tekinthet. Az arab világ megosztottságából az Egyesült Államok óriásit profitált, és a térséget afféle játszótérként a demokrácia terjesztésének kísérleti terepeként használta, elég kudarcos eredménnyel. Tekintve, hogy a Közel-Kelet adja a világ kőolajkészletének több mint felét – Szaúd-Arábia egyedül ötödét, de Irán, Irak, Kuvait és az Egyesült Arab Emírségek is az első tízben van –, a régió más nagyhatalmak érdeklődését is felkeltette. A Szovjetunió felbomlása után a 90-es évektől az orosz befolyás sokat gyengült, mára lényegében véve Szíriára és Iránra szűkült, de a sok orosz bevándorló miatt alapvetően Izraellel is jó a viszony. Nem véletlen, hogy az Aszad-rezsim védelmével Moszkva most keményen próbálja védeni utolsó bástyáit. Ebben a viszonyban Egyiptom is próbál két vasat tartani egyszerre a tűzben, így jó kapcsolatokat ápol Washingtonnal és Moszkvával is, illetve az atomalkuval ismét felkerült a nagyhatalmak sakktáblájára Irán is.