A külföldről szított belháború négy és fél éve után alapvetően változni látszik a szíriai és a vele szorosan összefüggő iraki fegyveres konfliktus körülményrendszere. Oroszország, mely eddig a damaszkuszi rezsim fegyverszállítójaként és diplomáciai érdekképviseleteként vállalt szerepet, határozottan színre lépett katonai értelemben is. Hivatalosan el nem ismerten, de jelentős erőket telepítettek a Bassár al-Aszad elnök által továbbra is uralt Földközi-tenger-parti régióba, ahol az orosz érdekeltség legfőbb oka, a tartuszi hadikikötő is fekszik. A kontingens elsősorban légihídon, Latakia (Aszad bátyjáról, az autóbalesetben 1994-ben elhunyt Basszelről elnevezett) repülőterére érkezett be, főként a Kaszpi-tenger–Irán–Irak útvonalon keresztül. A várostól délkeletre eső légikikötőben összesen 28 harci gép (négy többfeladatú Szu– 30SZM, 12 Szu–24M2 csapásmérő és 12 Szu–25SZM csatagép) és számos helikopter, valamint szárazföldi erők jelentek meg. Mozgás van két másik helyszínen Latakiától északra is, egy katonai bázis, illetve egy lőszerraktár területén.
Sok találgatás napvilágot látott már arról, hogy mi lehet Vlagyimir Putyin elnök célja a csapattelepítéssel. Kezdve a szír kormánycsapatoknak nyújtandó támogatástól az Iszlám Állam elleni közvetlen katonai fellépésen át egyszerűen Oroszország stratégiai jelenlétének biztosításáig, bármilyen fordulat következzék is be, beleértve Aszad esetleges bukását. Most joggal rémlik fel az az eset, amikor 1999-ben orosz ejtőernyősök villámgyorsan, még a NATO megszálló erőinek bevonulása előtt állást foglaltak a koszovói főváros, Pristina repülőterén, kész tények elé állítva a nyugati vezetést.
Tartúsz, amely Latakiától mindössze 90 kilométerre fekszik, ma már az egyetlen posztszovjet térségen kívüli orosz katonai bázis. A kikötőben működő kiszolgálóközpont létrehozásáról még a Szovjetunió kötött szerződést 1971-ben. Ennél később, 1980-ban írták alá Szíriával azt a barátsági és együttműködési szerződést, amely alapján Moszkva ma is bekapcsolódhat akár a harcokba is, egy 2010-es megállapodás alapján pedig haditechnikával látja el Bassár al-Aszad erőit.
A hidegháború idején különösen fontos szovjet bázis az amerikai 6. flottával a térségben farkasszemet néző 5. operatív hajórajnak biztosított műszaki, ellátási hátteret. A katonai zsargonban 720-as pontként emlegetett kikötő valójában soha nem volt igazi katonai bázis, hanem csak egy kiszolgálóközpont. A mindössze félszáz tengerészgyalogos által őrzött kis területen két kikötő, kaszárnya, vezénylőközpont és kiszolgáló műhelyek voltak. Itt végezték el a szovjet flotta naszádjainak, tengeralattjáróinak esedékes javításait, s ezalatt kifújhatta magát a hónapok óta úton levő legénység is. A tengerészek pszichikai, fizikai fáradtsága ez idő tájt komolyan foglalkoztatta a flotta vezérkarát, ezért a parancsnok, Szergej Gorskov admirális tárgyalásokat kezdeményezett a jugoszláv vezetéssel is. Dubrovnikban szerettek volna létrehozni az 5. operatív hajórajnak ilyen pihenőt, ahol a tengerészek a családjukkal is találkozhattak volna. Belgrád azonban elhatárolódott az ötlettől, a Földközi-tenger térségében egyedül maradó Tartúsz pedig e célra alkalmatlan volt.
A Szovjetunió felbomlása után a bázis jelentősége visszaesett, a kikötő lepusztult, a bérleti szerződést azonban csodával határos módon nem bontották fel. Ennek köszönhető, hogy a mai kiélezett helyzetben valódi bázisként szolgálhat, a tervezett közel kétezer tengerészgyalogos és technikai eszközök elhelyezéséhez azonban mindenképpen bővíteni kell.
