Óriási tumultus alakult ki a tovarniki pályaudvaron. A horvát hatóságok szemmel láthatóan nem bírnak az óriási tömeggel, még a vízellátás sem megoldott. Egy csapot mutatnak nekik, ahol rendre dulakodás tör ki a migránsok között. A tömeg egyre nyugtalanabb, a kijáratnál néhány provokátor hergeli a tömeget, hogy induljanak el gyalog az állomásról nyugat felé. Majd skandálásba kezdenek: „We want go!” És megindul a tömeg a rendőrök ellen, így csak a szerencsének köszönhetjük, hogy még van időnk beugrani az árokba, hogy ne sodorjon el a migránstenger.
Így találunk egy kisebb csoportra a közeli parkban, ahol migránsok fekszenek a járdán. Óvatosan lépdelünk közöttük, nehogy valamelyiküknek a kezére tapossunk. A csoport egyik tagja látja, milyen óvatosak vagyunk, és ennyit mond: „Thank you!” Mi pedig azonnal leülünk melléjük beszélgetni, hiszen kincset ér ilyenkor az angolul is beszélő menekült.
Tarek Kobaniból jött, Mohammad pedig Aleppóból, mindketten kurdnak vallják magukat. Mivel már jó ideje híre ment annak, hogy Németország a szíreket preferálja a menekültek befogadásánál, a Facebook-elérhetőségüket kérjük, hogy megjelöljük őket, így ellenőrizve a mondandójukat. Mohammadnak adjuk a telefont, gyorsan megtalálja magát és mutatja a profilját. A képen csakugyan ő van: egy Toyota Landcruiser terepjáró autó előtt pózol, kémia szakon végzett Aleppóban. Most pedig a hátizsákján fekszik, és várja, hogy mielőbb nyugatra érjen.
Tarek már csak elmutogatni tudja a munkáját: nagy nehezen rájövünk ebből, hogy hegesztőként dolgozott, mielőtt útra kelt. Édesapját és bátyját megölték az Iszlám Állam (IS) harcosai, ezért úgy döntött, hogy Mannheimbe megy, ahol már várja egy rokona.
Nem telik el sok idő, mire az IS-re térünk. Mikor a terroristákról kérdezzük, Tarek elmondja, hogy a kurd az egyetlen nép, amely harcol a terrorszervezet ellen, így közöttük aligha akad olyan, aki a szélsőséges terrorszervezet mellé állt volna. Testvére pesmerga harcos volt, de ő nem akart meghalni, ezért útra kelt.