Óriási tumultus alakult ki a tovarniki pályaudvaron. A horvát hatóságok szemmel láthatóan nem bírnak az óriási tömeggel, még a vízellátás sem megoldott. Egy csapot mutatnak nekik, ahol rendre dulakodás tör ki a migránsok között. A tömeg egyre nyugtalanabb, a kijáratnál néhány provokátor hergeli a tömeget, hogy induljanak el gyalog az állomásról nyugat felé. Majd skandálásba kezdenek: „We want go!” És megindul a tömeg a rendőrök ellen, így csak a szerencsének köszönhetjük, hogy még van időnk beugrani az árokba, hogy ne sodorjon el a migránstenger.
Így találunk egy kisebb csoportra a közeli parkban, ahol migránsok fekszenek a járdán. Óvatosan lépdelünk közöttük, nehogy valamelyiküknek a kezére tapossunk. A csoport egyik tagja látja, milyen óvatosak vagyunk, és ennyit mond: „Thank you!” Mi pedig azonnal leülünk melléjük beszélgetni, hiszen kincset ér ilyenkor az angolul is beszélő menekült.
Tarek Kobaniból jött, Mohammad pedig Aleppóból, mindketten kurdnak vallják magukat. Mivel már jó ideje híre ment annak, hogy Németország a szíreket preferálja a menekültek befogadásánál, a Facebook-elérhetőségüket kérjük, hogy megjelöljük őket, így ellenőrizve a mondandójukat. Mohammadnak adjuk a telefont, gyorsan megtalálja magát és mutatja a profilját. A képen csakugyan ő van: egy Toyota Landcruiser terepjáró autó előtt pózol, kémia szakon végzett Aleppóban. Most pedig a hátizsákján fekszik, és várja, hogy mielőbb nyugatra érjen.
Tarek már csak elmutogatni tudja a munkáját: nagy nehezen rájövünk ebből, hogy hegesztőként dolgozott, mielőtt útra kelt. Édesapját és bátyját megölték az Iszlám Állam (IS) harcosai, ezért úgy döntött, hogy Mannheimbe megy, ahol már várja egy rokona.
Nem telik el sok idő, mire az IS-re térünk. Mikor a terroristákról kérdezzük, Tarek elmondja, hogy a kurd az egyetlen nép, amely harcol a terrorszervezet ellen, így közöttük aligha akad olyan, aki a szélsőséges terrorszervezet mellé állt volna. Testvére pesmerga harcos volt, de ő nem akart meghalni, ezért útra kelt.
A helyi viszonyokat így jellemzi: Szíriában olyan kaotikus állapotok uralkodnak, ahol azt sem lehet már tudni, hogy ki, hová és miért csatlakozik. „Egy dolog biztos, hogy mi nem harcoltunk az IS mellett” – mondja Tarek némi elégedettséggel.
Majd a zajongó tömeg felé mutat: olyan sokan vannak, hogy közöttük lehetnek olyanok, akik az IS kötelékében harcoltak. „Persze, hogy lehetnek közöttünk terroristák! Honnan tudhatnánk, hogy végül is melyik oldalon harcoltak?” – kérdezi, majd megjegyzi: ezzel senki sem fog dicsekedni, hiszen a menekültek között olyanok is vannak, akiknek hozzátartozóit a terrorszervezet végezte ki.
Arra számítanánk, hogy egy ennyire vegyes társaságban gyakori beszédtéma a háború. Pedig nincs ez így, aminek egészen egyszerű oka van: a migránsok különböző nyelveket beszélnek, nehezen kommunikálnak egymással, inkább kis csoportok tartanak össze. Mások pedig egyenesen ellenségesek egymással: a vízcsap közelében járunk, mikor arra leszünk figyelmesek, hogy két arab szándékosan nekimegy egy fekete bőrű migránsnak, hogy kilökjék a kezéből a palackot. A palackot a fekete bőrű elejti, de gyorsan felméri az erőviszonyokat: nem érdemes vitába bonyolódnia.
Mikor erről kérdezzük beszélgetőtársainkat, Tarek a kezével mutatja, hogy ők öten összetartoznak, nem is beszélgetnek másokkal. Az IS láthatóan már nem is érdekli őket: Magyarországot és Horvátországot sem tartják jó helynek, Németországban viszont jobban élhetnének. S bár Tarek azt mondja, hogy az útlevelét Törökországban „elvesztette”, ha szüksége lenne rá később Németországban, akár a munkavállaláshoz, akkor lehet, hogy megtalálná.
