Elnök úr, mindketten európaiak vagyunk, kezdjük hát a beszélgetést az Európai Unió mély válságával, amely messze nem csak a menekültekről vagy migránsokról – kinek hogy tetszik – szól. Ez a válság önmagán túlmutat, hiszen rámutatott az Európát megosztó mély törésvonalakra, az unión belüli bizalmatlanságra, a szolidaritás, a közös cselekvés képességének hiányára. Miben látja ön e válság lényegét?
– Erről a kérdésről cikkek, sőt könyvek sorát írtam, így egy mondatban nehéz rá válaszolni. De mielőtt megpróbálnám, álljunk meg egy szóra. A kérdés felvezetésében európaiként említett, hadd jegyezzem azonban meg, hogy én ugyan európai lakos vagyok, itt élek, ám nem érzem magam európai polgárnak. Ez számomra identitás kérdése, így aztán én prágaiként, csehként és közép-európaiként határozom meg a hovatartozásomat. Sőt, önökkel, magyarokkal ellentétben még szláv is vagyok, amit nagyon is erősen érzek, amikor Belgrádban, Varsóban vagy Moszkvában vagyok. Semmi bajom az írekkel vagy a finnekkel, de nem sok közösséget érzek velük. Egyszer neveztem európainak magam, amikor egy coloradói látogatáson éreztem, hogy semmit sem mondana kísérőmnek, ha azt mondom, a Cseh Köztársaságból jöttem.
– Értem, de térjünk vissza ahhoz, mi történt Európával.
– A legnagyobb hibát Európa még a múlt század 80-as éveinek a végén, a 90-es évek elején követte el, amikor egy Jacques Delors nevű francia és köre a pénzügyi unió felé navigálta a közösséget. A maastrichti szerződés alapvetően, strukturálisan változtatta meg Európát. Mint azt az azóta már nyolc nyelvre lefordított, Európai integráció, illúziók nélkül című könyvemben is leírtam, az integrációt az unifikáció váltotta fel. Míg az első hasznos és hatékony, egyfajta nyitást jelent, lebontja a határokat, addig a második lényege a központosítás, a harmonizáció.
– S mi lesz a milliós nagyságrendben megjelenő bevándorlókkal?
– Hadd idézzem ezzel kapcsolatosan Szergej Lavrov orosz külügyminisztert, aki feltette azt a kérdést, hogy miért éppen most indultak el ennyien Európába, amikor több millió menekült már évek óta él nyugodtan a Közel-Keleten. Ki, kik adták meg ehhez az első lökést?
– S ki?
– Nem titok, Angela Merkel és Joachim Gauck. De az is elgondolkodtat, amit a közelmúltban Rodoszon tapasztaltam. A szálloda ablakából látszik a török part, erre a szigetre az ott-tartózkodásom néhány napja alatt egyetlen menekült sem érkezett. Mindannyian a távolabbi Koszra és Leszboszra érkeznek hajókkal. Nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek, ám felmerül bennem, hogy kik szervezik a szállítást?
– S mi a véleménye a magyar határon felhúzott kerítésről? Hatékonynak látja ezt a megoldást?
– Nézze, mindenki előtt ismert, hogy az elsők között bíráltam az európai közös valutát. Azt ugyanakkor kevesebben tudják, hogy mindig határozottan kiálltam a határok lebontása mellett. Schengennek azonban csak az egyik oldala a személyek szabad mozgása. Az érem másik oldaláról kevés szó esik, de gondoljon csak bele, ön is bezárja otthon a lakása ajtaját, nemde? A schengeni határok megvédéséről már évekkel ezelőtt beszéltem, s akkor mindenki csak értetlenül nézett rám.
– Amikor az identitásról beszélt, említette közép-európaiságát. E régió összefogásának szervezeti megjelenítése a visegrádi együttműködés. Ha egy évvel ezelőtt beszélgetünk, alighanem e csoport széteséséről, a törésvonalakról kérdeztem volna. A migránsok kérdése azonban összerántotta ezt a régiót. Hogy látja a régió együttműködésének jövőjét? Létezik-e még az a bizonyos közép-európai identitás?
– Mindenekelőtt hadd jegyezzem meg, hogy Közép-Európa az én szememben nem azonos Visegráddal. Az én értelmezésemben ide tartozik Bécs, München vagy Drezda is. Sohasem rejtettem véka alá, hogy a V4-et mesterséges képződménynek tartom. Az alapítók azt hitték, hogy megteremtették a regionális együttműködés kereteit, pedig Visegrádot a Nyugat hozta létre, amely két-három évtizedig is előszobáztatott volna bennünket, mielőtt az Európai Unió tagjai leszünk. Sohasem akarták, hogy belépjünk az exkluzív klubba, ezért Visegrádot az együttműködés gyakorlására, egyfajta tanulószobának találta ki. Ezt a kezdetektől éreztem, és taszított. Elnökként ugyanakkor támogattam és láttam az együttműködés előnyeit is, egységről azonban soha nem beszélhettünk. Eleinte a magyarok játszották a saját játékukat, mivel azt hitték, hogy a németek kiengedése különleges státust biztosít számukra. Aztán jöttek a lengyelek, akik a regionális vezető szerepét álmodták maguknak. Az együttműködés legjobb pillanatai talán azok voltak, amikor lengyel részről Lech Kaczynskivel, míg szlovák részről Ivan Gasparoviccsal dolgozhattam, Sólyom Lászlóval azonban nehéz volt. Mindig attól kellett tartani, hogy egymásnak megy a szlovák és a magyar elnök.
– Ha már itt, Szocsiban beszélgetünk, nem hagyhatom ki a kérdést: mivel magyarázza, hogy régiónk – a lengyelek kivételével – a terhes szovjet múlt ellenére mintha jobban megértené Oroszországot, mint Nyugat-Európa?
– Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a lengyel–orosz történelem jóval terheltebb, mint a miénk. Hogy mást ne mondjak, a történelemben először 1945 májusában masírozott át orosz katona a prágai Károly hídon. Oroszország démonizálását azonban mindig is nevetségesnek tartottam. Vannak, akik még mindig a kommunizmussal, Brezsnyevvel hadakoznak, amikor ez már a múlt.
– S tegyük hozzá, úgy istenítik Amerikát, mint egykor a Szovjetuniót
– Nézze, a tudományos karrieremet két évtizedre megakasztotta 1968 utáni retorzió, nem utazhattam nyugatra, így aztán millió okom lehetne arra, hogy szidjam Oroszországot. A mai Oroszország azonban nem azonos a Szovjetunióval, ezt azonban országainkban sajnos még sokan nem értik!
