„A mai Oroszország nem azonos a Szovjetunióval!”

Václav Klaus Európa válságáról, a régió együttműködésének buktatóiról és Moszkva démonizálásáról beszélt.

– S ki?
– Nem titok, Angela Merkel és Joachim Gauck. De az is elgondolkodtat, amit a közelmúltban Rodoszon tapasztaltam. A szálloda ablakából látszik a török part, erre a szigetre az ott-tartózkodásom néhány napja alatt egyetlen menekült sem érkezett. Mindannyian a távolabbi Koszra és Leszboszra érkeznek hajókkal. Nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek, ám felmerül bennem, hogy kik szervezik a szállítást?

– S mi a véleménye a magyar határon felhúzott kerítésről? Hatékonynak látja ezt a megoldást?
– Nézze, mindenki előtt ismert, hogy az elsők között bíráltam az európai közös valutát. Azt ugyanakkor kevesebben tudják, hogy mindig határozottan kiálltam a határok lebontása mellett. Schengennek azonban csak az egyik oldala a személyek szabad mozgása. Az érem másik oldaláról kevés szó esik, de gondoljon csak bele, ön is bezárja otthon a lakása ajtaját, nemde? A schengeni határok megvédéséről már évekkel ezelőtt beszéltem, s akkor mindenki csak értetlenül nézett rám.

– Amikor az identitásról beszélt, említette közép-európaiságát. E régió összefogásának szervezeti megjelenítése a visegrádi együttműködés. Ha egy évvel ezelőtt beszélgetünk, alighanem e csoport széteséséről, a törésvonalakról kérdeztem volna. A migránsok kérdése azonban összerántotta ezt a régiót. Hogy látja a régió együttműködésének jövőjét? Létezik-e még az a bizonyos közép-európai identitás?
– Mindenekelőtt hadd jegyezzem meg, hogy Közép-Európa az én szememben nem azonos Visegráddal. Az én értelmezésemben ide tartozik Bécs, München vagy Drezda is. Sohasem rejtettem véka alá, hogy a V4-et mesterséges képződménynek tartom. Az alapítók azt hitték, hogy megteremtették a regionális együttműködés kereteit, pedig Visegrádot a Nyugat hozta létre, amely két-három évtizedig is előszobáztatott volna bennünket, mielőtt az Európai Unió tagjai leszünk. Sohasem akarták, hogy belépjünk az exkluzív klubba, ezért Visegrádot az együttműködés gyakorlására, egyfajta tanulószobának találta ki. Ezt a kezdetektől éreztem, és taszított. Elnökként ugyanakkor támogattam és láttam az együttműködés előnyeit is, egységről azonban soha nem beszélhettünk. Eleinte a magyarok játszották a saját játékukat, mivel azt hitték, hogy a németek kiengedése különleges státust biztosít számukra. Aztán jöttek a lengyelek, akik a regionális vezető szerepét álmodták maguknak. Az együttműködés legjobb pillanatai talán azok voltak, amikor lengyel részről Lech Kaczynskivel, míg szlovák részről Ivan Gasparoviccsal dolgozhattam, Sólyom Lászlóval azonban nehéz volt. Mindig attól kellett tartani, hogy egymásnak megy a szlovák és a magyar elnök.

– Ha már itt, Szocsiban beszélgetünk, nem hagyhatom ki a kérdést: mivel magyarázza, hogy régiónk – a lengyelek kivételével – a terhes szovjet múlt ellenére mintha jobban megértené Oroszországot, mint Nyugat-Európa?
– Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a lengyel–orosz történelem jóval terheltebb, mint a miénk. Hogy mást ne mondjak, a történelemben először 1945 májusában masírozott át orosz katona a prágai Károly hídon. Oroszország démonizálását azonban mindig is nevetségesnek tartottam. Vannak, akik még mindig a kommunizmussal, Brezsnyevvel hadakoznak, amikor ez már a múlt.

– S tegyük hozzá, úgy istenítik Amerikát, mint egykor a Szovjetuniót
– Nézze, a tudományos karrieremet két évtizedre megakasztotta 1968 utáni retorzió, nem utazhattam nyugatra, így aztán millió okom lehetne arra, hogy szidjam Oroszországot. A mai Oroszország azonban nem azonos a Szovjetunióval, ezt azonban országainkban sajnos még sokan nem értik!