Közben mintha az ország eseményei is csak alátámasztanák e megállapítást. A drezdai Pegida-tüntetések egyre radikálisabb, uszító hangvétele, a menekültotthonok elleni merényletek, a politikusok tanácstalanságot rejtő megnyilvánulásai, a migránsáradat megoldhatatlannak tűnő nehézségei kísérteties kísérőjelenségei a filmnek. Ezt pedig fel is használja a rendező, hogy bizonyítsa, Hitler beleillik napjaink világába is, sőt a film szerint ma lélegzetelállító karriert futna be a képernyőn, mondhatni igazi celeb lenne.
A Hitlert alakító, alapvetően színházi színész Oliver Masucci a színpadon sikerrel jelenít meg erőszakra hajló, szeszélyes, de ugyanakkor vidám figurákat. A rendezővel karöltve Hitlert nem mint a gonoszság inkarnációját állítja be, hanem mint a politikába sodródott komédiást, aki tükröt tart a német társadalom elé. Mint a Stern magazin kritikusa írja találóan, „ha még érvényes a mondás, hogy valakinek a torkán akadhat a nevetés, akkor éppen ebben a dühös, elrettentő, de megtekintésre méltó szatírában az”.
A Die Zeit kritikusa is úgy véli, a visszatért Führer mindenképpen bizakodhat. Azoknak az utódai ugyanis, akik őt annak idején megválasztották, bizonyára ma is megválasztanák. Az alkotás így egy olyan országnak a komédiája, amelyik nem biztos önmagában. A film végén Hitler nyitott autóban, kegyesen integetve hajt keresztül Berlinen, útja mentén az emberek integetnek, egyesek magasba lendített karral. Csak egyvalaki mutatja fel neki elutasítást jelző középső ujját.
