Beleillik-e Hitler napjaink világába?

Megviselt náciegyenruhában tér vissza, hogy a jelenkorban próbáljon közel kerülni az emberekhez.

Megviselt náciegyenruhában tér vissza, hogy az országot bejárva, a modern média nyújtotta lehetőségeket kihasználva, a jelenkorban próbáljon közel kerülni az emberekhez a milliónyi áldozatot követelő világháború kirobbantásáért és a holokauszt borzalmaiért felelős Führer – legalábbis a mozivásznon. A százperces film igazán hátborzongató része az a kísérlet, hogy a fiktív részeket valódiakkal keverik, és az „életre kelt Hitler” a különböző városok utcáin elegyedik beszédbe a polgárokkal, meglepő eredménnyel. A diktátorral ugyanis nemcsak szóba állnak, de egyet is értenek, amit a rendező, David Wnendt így foglal össze: „Számtalan meglátását ma is elfogadják. Sokan osztják az általa képviselt értékeket. Előrenyomul az antiszemitizmus, az idegengyűlöletről ne is beszéljünk. Az emberek egyszerű megoldásokra vágynak, hogy valaki világosan megmondja nekik, milyen irányba kell menni, ki az ellenség és kik a felelősök.”

Ki ez a pali? – kérdezik a Berlin egyik parkolójában álldogáló fiúk, amikor meglátják a közelükben váratlanul megjelenő, szemmel láthatóan zavarodott férfit, éppen azon a helyen, ahol állítólag az öngyilkosságot elkövető Hitler és élettársa, Eva Braun holttestét 1945 áprilisában elégették. A film hetven esztendő elteltével ismét életre hívja a diktátort, aki azután általános jóindulattól, az emberek meglepett, de ellenségesnek nem mondható pillantásától kísérve elegyedik beszélgetésbe velük. A 380 órás leforgatott filmanyagból összeállított dokumentációs blokk meglepő kijelentéseket tartalmaz. „A demokráciáról alkotott nézetem annyi, hogy jön valaki, és hatalmi szóval odacsap” – mondja például neki az egyik fiatalember. Mire Hitler válasza: „Pontosan ilyen az én elképzelésem is a demokráciáról.” Az ilyen és ehhez hasonló jeleneteket egyszerű polgárokkal – munkanélküliekkel, nyugdíjasokkal, bajor gazdával – forgatták. „Úgy érzi, hogy részt vesz a demokrácia döntéseiben?” – kíváncsiskodik egy másik alkalommal Hitler, mire a megkérdezett egyértelműen tagadólag válaszol. Nem is kell több, hogy a Führer levonja a következtetést, miszerint néma düh hatja át a lakosságot, éppen mint 1930-ban.

Közben mintha az ország eseményei is csak alátámasztanák e megállapítást. A drezdai Pegida-tüntetések egyre radikálisabb, uszító hangvétele, a menekültotthonok elleni merényletek, a politikusok tanácstalanságot rejtő megnyilvánulásai, a migránsáradat megoldhatatlannak tűnő nehézségei kísérteties kísérőjelenségei a filmnek. Ezt pedig fel is használja a rendező, hogy bizonyítsa, Hitler beleillik napjaink világába is, sőt a film szerint ma lélegzetelállító karriert futna be a képernyőn, mondhatni igazi celeb lenne.

A Hitlert alakító, alapvetően színházi színész Oliver Masucci a színpadon sikerrel jelenít meg erőszakra hajló, szeszélyes, de ugyanakkor vidám figurákat. A rendezővel karöltve Hitlert nem mint a gonoszság inkarnációját állítja be, hanem mint a politikába sodródott komédiást, aki tükröt tart a német társadalom elé. Mint a Stern magazin kritikusa írja találóan, „ha még érvényes a mondás, hogy valakinek a torkán akadhat a nevetés, akkor éppen ebben a dühös, elrettentő, de megtekintésre méltó szatírában az”.

A Die Zeit kritikusa is úgy véli, a visszatért Führer mindenképpen bizakodhat. Azoknak az utódai ugyanis, akik őt annak idején megválasztották, bizonyára ma is megválasztanák. Az alkotás így egy olyan országnak a komédiája, amelyik nem biztos önmagában. A film végén Hitler nyitott autóban, kegyesen integetve hajt keresztül Berlinen, útja mentén az emberek integetnek, egyesek magasba lendített karral. Csak egyvalaki mutatja fel neki elutasítást jelző középső ujját.