Közben mintha az ország eseményei is csak alátámasztanák e megállapítást. A drezdai Pegida-tüntetések egyre radikálisabb, uszító hangvétele, a menekültotthonok elleni merényletek, a politikusok tanácstalanságot rejtő megnyilvánulásai, a migránsáradat megoldhatatlannak tűnő nehézségei kísérteties kísérőjelenségei a filmnek. Ezt pedig fel is használja a rendező, hogy bizonyítsa, Hitler beleillik napjaink világába is, sőt a film szerint ma lélegzetelállító karriert futna be a képernyőn, mondhatni igazi celeb lenne.
A Hitlert alakító, alapvetően színházi színész Oliver Masucci a színpadon sikerrel jelenít meg erőszakra hajló, szeszélyes, de ugyanakkor vidám figurákat. A rendezővel karöltve Hitlert nem mint a gonoszság inkarnációját állítja be, hanem mint a politikába sodródott komédiást, aki tükröt tart a német társadalom elé. Mint a Stern magazin kritikusa írja találóan, „ha még érvényes a mondás, hogy valakinek a torkán akadhat a nevetés, akkor éppen ebben a dühös, elrettentő, de megtekintésre méltó szatírában az”.
A Die Zeit kritikusa is úgy véli, a visszatért Führer mindenképpen bizakodhat. Azoknak az utódai ugyanis, akik őt annak idején megválasztották, bizonyára ma is megválasztanák. Az alkotás így egy olyan országnak a komédiája, amelyik nem biztos önmagában. A film végén Hitler nyitott autóban, kegyesen integetve hajt keresztül Berlinen, útja mentén az emberek integetnek, egyesek magasba lendített karral. Csak egyvalaki mutatja fel neki elutasítást jelző középső ujját.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!