Nyugaton sokat bírálják az orosz beavatkozást Szíriában, mondván Moszkva erejét sokkal inkább a Basár al-Aszad elnök ellen harcoló lázadó szervezetek támadásához használja fel, ahelyett, hogy a „valódi terroristákat” célozná. Az örök kérdés persze, hogy ki számít mérsékeltnek és ki terroristának, egy azonban bizonyos: azzal, hogy Oroszország is beszállt a közel-keleti játszmába, egyértelműen kiderült, hogy kizárólag a politikai rendezés vezethet eredményre Szíriában. A fegyverek ugyanis jól láthatóan csődöt mondtak.
Washington hiába fordított dollárszázmilliókat kiképzésre és támogatásra, a megosztott lázadóknak nem sikerült győzniük, legfeljebb patthelyzet alakult ki, ráadásul az Iszlám Állam is megjelent a térségben. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a felek akár az örökkévalóságig is lőhetnék egymást, egyetlen erő sem képes felülkerekedni a másik felett. Talán elbillenthetné a mérleg nyelvét valamerre, ha Amerika például légelhárító fegyverekkel támogatná a lázadókat, azt azonban még Washingtonban is félnek megkockáztatni, hogy olyan eszközöket adjanak, amelyeket később akár amerikai gépek ellen fordíthatnak.
A nagyhatalmi versengésen kívül a legnagyobb baj, hogy Szíriában egyetlen olyan politikai entitás sincs, amelyet mindenki elfogadna legitim vezetőként. Aszad tegnap már arról beszélt, hogy kész lenne új választásokat kiírni, ahol ő is indulna, azonban ha győzne, ennyi év háború és szenvedés után még akkor sem fogadnák el őt, ha adott esetben még a nemzetközi közösség is elismerné jogát a maradáshoz, így a harcok tovább folytatódnának. Viszont az elnök azonnali leváltása sem vezetne eredményre, hiszen megfelelő utód híján az ország csak még mélyebb káoszba, a rivális milíciák és terroristacsoportok vérfürdőjébe torkollana. A bécsi tárgyalások után úgy tűnik, lassan az Egyesült Államok és szövetségesei is belátják: Aszad megkerülhetetlen a biztonságos átmenethez, Moszkva közvetítésével a szíriai elnök pedig idővel hajlandó is lenne leköszönni hatalmáról. Első tehát a közös katonai rendteremtés, aztán jöhet a politikai béke. A kérdés adott: ki lehetne az utód?
