Felejtsenek el mindent, amit eddig egy török menekülttáborról gondoltak! A szír határ közelében, az Eufrátesz partja mentén felhúzott, ötezer szír menekültnek otthont adó Nizip 2 konténerváros ugyanis némi túlzással inkább hasonlít egy lepukkant üdülőközpontra, mint azokra a szeméthalomban fuldokló táborokra, melyeket Röszkén vagy a Keleti pályaudvarnál láthattunk. Mindenütt rend és tisztaság, a névtelen utcákat és tereket kikövezték, a „lakások” előtti minikertekben bazsalikom és paprika zöldell. A háromszobás konténerek aprócskák egy átlag ötfős családnak, egy konyha, egy vizesblokk, és a nappaliként és hálóként is működő – klimatizált – szoba néhány öles lépéssel bejárható, de a szakértő kezek a szűkös helyen is találnak mindennek helyet. A magánélet illúzióját a helyiségeket elválasztó függönyökkel teremtik meg, a rideg konténerfalakat fehér, csipkés leplekkel varázsolják élhetővé: apró szemfényvesztés, hogy otthonnak hívhassanak egy fémdobozt. Ide egyébként csak főzni és aludni járnak az emberek, no meg tévézni, a parabola tányérja ugyanis minden ház tetején ott mered.
A minta-konténerváros persze csak egy a sok közül, a közelben például egy kevésbé impozáns sátortábort is építettek, ott már közös fürdőn kell osztozni. A konténer elsősorban a családosoknak vagy sérülteknek jár, mégis, úgy látszik, a menekültek is tudnak rendet tartani, ha a sajátjukról van szó, ha hosszú távra terveznek. A legtöbben pedig már évek óta itt vannak, és szépen berendezkedtek. Három, öt vagy tíz évig kell maradni, nem számít, hiszen úgysincs hova menniük. Szíriába nem lehet, Törökország belsejébe nem érdemes, Európába túl drága. A konténervárosban viszont, ha nem is luxuskörülmények között, de el lehet éldegélni. A gyerek óvodába és iskolába járhat, baj esetén ott a 0–24 óráig működő kórház, a kulturális igények kielégítéséről egy csinos kultúrház, a fizikairól egy sportpálya és saját focibajnokság, a lelkiről pedig a tábori mecset gondoskodik. Ami pedig a legfontosabb: minden hónap elején menetrendszerűen jön a személyenként 85 török lírás (nagyjából 8500 forintos) segély.
Az összeget a World Food Programme és a török állam közösen rakja össze. Első hallásra nem tűnik soknak, az élethez azonban itt ennyi elég, hiszen nincs rezsi, nincs szükség benzinre, és nem tudnak moziba se menni, a pénzt teljes egészében élelemre fordítják. A táborokban ellátás sincs, mindenki magának főzi meg az ételt, amihez a raktárszerű élelmiszerboltban vásárolhatnak be. Az árak a legközelebbi faluhoz szabottak, s többen megerősítik, hogy okos gazdálkodással kényelmesen ki lehet jönni a pénzből. A szerencsésebbek – vagy dolgosabbak – munkát is vállalhatnak. A táboron belül egy tanár 600 török lírát – itt kész vagyont – keres, de a környék gyárai is mohón szívják fel az olcsó munkaerőt. Ebből persze összekuporgatni egy európai útra valót aligha lehet, de hiányt nem szenvednek semmiből.
Nem mintha mindenki Európába vágyna, a távoli földrész a szírek számára éppen olyan idegen, mint számunkra az övék.
„Vissza szeretnék menni Szíriába. Félek, hogy Európában elveszne a gyermekeim lelke”
– mondta Szalva Jusszef, bizonyára nem hallhatott túl jókat felőlünk. A könyvtárban nevelőként dolgozó nőnek két háza is volt Szíriában, úgy tudja, az egyiket már lerombolták, a másikat az Iszlám Állam szállta meg, mégis visszavágyik. Kérésünkre kifaggatta a teremben tanuló gyerekeket is, ki mire emlékszik a háborúból. A kegyetlen emlékfoszlányok meglepő könnyedséggel törtek elő a kisiskolás korú szír diákokból: bombázások, földig rombolt iskolák és elvesztett barátok elevenedtek meg. „Ezek a gyerekek azt sem tudják, mi az a tehén. A fegyvert megismerik, de tehenet még életükben nem láttak” – mutatott rá a menekültek szomorú valóságára Jusszef.
A boldogan szaladgáló gyerekeket elnézve pontosan ez a gondolat merült fel az átutazóban: milyen jövő várhat itt az emberekre? Hiszen néhányan már a táborban születtek, sokan pedig itt nőnek fel, számukra a világot a Nizip 2 konténerváros jelenti. És miben reménykedhet még az a felnőtt, aki négy éve tengeti napjait a konténer előtt teázgatva, beszélgetve, munka és kilátások nélkül? Hiába vannak itt sokan már három-négy éve – a legtöbben még Aszad elől menekültek el, az Iszlám Állam megjelenése előtt –, törökül alig beszél valaki.
Őrjítő tehetetlenség nap nap után, a menekültek azonban türelemmel viselik sorsukat. „Egyszerű problémák akadnak, például valaki focizás közben túl keményen lép be, és kissé elszabadulnak az indulatok” – mesélte az egyik körzet „polgármestere”, Magd Abdel-Wahab Szajabi, aki az ilyen esetekben bíróként is tevékenykedik. Egyébként állítja, nincs sok dolga, a táborban rend és fegyelem uralkodik. A gyerekek iskolába vagy számítógépezni járnak és játszanak, a nők jobbára a házimunkával foglalják el magukat, vagy szakkörön tanulnak szakmát, de a munkanélküli férfiaknak csak a semmittevés marad. Igaz, az itt élőknek választásuk sincs sok. Lázongani, kerítést borítgatni nincs okuk, és Nizip 2-t egyébként is kamerák és fegyveres őrök – eldugva még egy páncélos járművet is kiszúrtunk – felügyelik, hivatalosan a külső fenyegetéstől. Az óvatosság nem árt, állítólag innen bő ötven kilométerre, az Eufrátesz túlpartján már az Iszlám Állam az úr. Egyébként a kapuk nyitva állnak, rövid időre a tábor szabadon elhagyható, a hosszabb eltávozás ugyanakkor már külön engedélyhez kötött.
A lehetőséggel pedig sokan, sőt, a legtöbben, élnek is. A törökországi nagyjából 2,1 millió menekültnek csak töredéke, körülbelül 250 ezer él a különböző táborokban, a többiek az országban szétszóródva próbálnak szerencsét, „harmonizálódnak” – idézhetnénk a törököket, ha sorsuk nem lenne túl tragikus a cinizmushoz. A legtöbben Isztambulban vannak, a több mint 13 milliós nagyvárosban szinte fel sem tűnik az a néhány tízezer szír menekült.
Éjjel 2 órakor a szakadó esőben az emberek úgy kerülgették az utca közepén kéregető két szír kisgyereket, mintha kutyagumit lépnének át. A bőrig ázott nyolcévesforma kislány és kisfiú könnytelenül zokogott, előttük a mcdonald’sos pohárban néhány líra zörgött. Ki tudja, ha elég összegyűlik, egy európai út is kifutja.
