A németek lelkiismerete: Helmut Schmidt (1918–2015)

A politikában se szerette a nagyon új ötleteket, szerinte „akinek víziói vannak, az menjen orvoshoz”.

1982-ban végül kifarolt a kormánya mögül az FDP, és a liberálisok átálltak a CDU mellé. 1982 óta Helmut Schmidt már csak nyugdíjasként van jelen a német politikában. Hatalmának csökkenésével nőtt a tekintélye.

Schmidt nem lett korszakalkotó, mint Adenauer, Brandt vagy Kohl. Mire hatalomra került, Adenauer már megteremtette a gazdasági csodát, Brandt véghez vitte a keleti nyitást. Az egyesítés kancellárja pedig aztán Kohl lett. De talán Schmidthez, aki tényleg nem kedvelte a nagy terveket, jobban illett ez a szerep: a kötelességtudó kancelláré és a bölcs, cigarettázó öregúré. Nem véletlen, hogy állítólag Angela Merkel őt tartja példaképének: semelyikük se korszakalkotó, semelyikük se nagy álmodozó, inkább reálpolitikus. De ahogy Merkelt, úgy Schmidtet is egy nagyon kemény, határozott, protestáns, mély erkölcsi tartás határozta meg. Nem a víziókban, hanem a morálban hitt. Az SPD-n belül is mindig elutasította az ideológiákat, a különféle marxizmusokat – ő „az etikus szocializmust” vallotta. Amit sokszor egyszerűen felebaráti szeretnek fordított.

Így lett élete végére a német társadalom örökös élő lelkiismerete, aki televíziós műsorok rendszeres vendégeként, újságcikkek állandó szerzőjeként – 1983 óta a hamburgi Die Zeit hetilap egyik kiadója volt –, gyakori interjúpartnerként vagy könyvszerzőként osztotta ki a német politikát, társadalmat. Az euróválságban például több szolidaritást követelt, és keményen bírálta a német kormány fiskális szemléletét. Európa ugyanis nagy szívügye volt. Giscard d´Estaing egykori francia elnökkel még 2013-ban jelentetett meg könyvet, amelyben egy kisebb, de gyakorlatilag egységes államként működő Európára tett javaslatot. Nemcsak Európa kapcsán várt el szolidaritást, de a menekülthelyzetben is megértést kért a menekültek kapcsán, és örömmel látta, hogy a német társadalom milyen segítőkész.

Schmidt idős korára lett azzá a becsült, tisztelt „nagypapává”, valóságos élő legendává, amivé kancellársága alatt nem sikerült válnia. Legendaként ott volt ugyanis akkoriban felesége, a németek által nagyon kedvelt first lady, Lokki Schmidt. A 2010-ben elhunyt feleségéhez fűződő szerelméről Schmidt – meghazudtolva a kemény hamburgi mítoszát – mindig elcsukló hangon beszélt.

Helmut Schmidt polgáribb, atlantistább, európaibb volt, mint a német szociáldemokraták többsége. Brandt nagyvilági eleganciája, baloldali romantikája és Schröder nyíltan Amerika-kritikus különútja mellett Schmidt szocdem kancellárként a társadalmi közepet jelenítette meg. A szocdemeknek azóta sem sikerült – Schröderrel sem – találniuk olyan politikust, aki morális alapállásból baloldali, de nem hagyja magát utópiáktól félrevezetni.

Schmidt 1982-es bukása után nem kényszerült már rá a reálpolitikára. Elmondhatta, amit gondol. Egyes konzervatívok szerint kicsit sokszor is szólalt meg. Amikor megjelent valahol, nemcsak azt lehetett tudni, hogy – fittyet hányva mindenféle tilalomra – azonnal rágyújt, de az is várható volt, hogy legalább egy komplett világmagyarázat vagy egy teljes erkölcsi prédikáció következik. A konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung viccből ezért bevezette a „Kérdezze Helmut Schmidtet!\" rovatot: itt azonban a világ nagy kérdéseire nem a kancellár Helmut Schmidt, hanem a telefonkönyvekből véletlenszerűen kiválasztott Helmut Schmidtek válaszoltak.

A konzervatív Cicero magazin nekrológjában megjegyezte, hogy a politika szívesen hallgatta meg, de csak nagy ritkán követte a tanácsait. Saját pártján belül még kancellárként se rendelkezett óriási hatalommal, pláne utána. Schmidt inkább a német közélet kultikus figurája lett: cigarettafüst, hamburgi hűvösség, északi humor, egyenesség. Egy-egy nagy kérdést néha röviden és velősen intézett el, például, hogy „szar dolog ám a háború”. Mindenki drukkolt hát, hogy ez a különc hamburgi öregúr megérje a százat is.

Helmut Schmidt kedden, délután fél háromkor hunyt el otthon, a szülővárosában. Kilencvenhat éves volt. Kancellárként nem ő volt a legjelentősebb, legfontosabb. De ő lett a legkedvesebb. Nem történelmet írt, mert régóta felülről nézte már az eseményeket. Nem is a hatalmára fognak majd emlékezni a németek.