A németek lelkiismerete: Helmut Schmidt (1918–2015)

A politikában se szerette a nagyon új ötleteket, szerinte „akinek víziói vannak, az menjen orvoshoz”.

Már rég elmúlt kilencvenéves, amikor egy televíziós show-ban megkínálta a műsorvezető egy e-cigarettával a láncdohányos Schmidtet. „Dehogy próbálok ki hülyeségeket” – utasította el Schmidt az ajánlatot. És amennyire kicsi és jelentéktelen ez az anekdota, annyira sokat mutat az egykori szocdem kancellárról: makacsság, szikárság, határozottság, realitásérzék. A politikában se szerette a nagyon új ötleteket, szerinte „akinek víziói vannak, az menjen orvoshoz”.

Helmut Schmidt 1918-ban született egy hamburgi polgári családban. A Hanza-város mentalitása, eleganciája, északias pragmatizmusa élete végéig meghatározta. Hamburg a közép-európai németek számára már majdnem a Nyugat, a nagyvilág. Ahogy Schmidt mondta: „a szabadság elővárosa”.

Schmidt végigcsinálta az egész huszadik századot: nem megfigyelő, hanem résztvevő volt olyan korszakokban is, amikor nagyon nehéz volt helyesen dönteni. Schmidt például a náci korszakban egyáltalán nem volt olyan bátor, mint Willy Brandt, aki kész volt a hazájának is hátat fordítani, s nem volt hajlandó a nácikkal együttműködni. A háború utáni nyugatnémet politikáról sokat mutat, hogy Brandtot nemcsak a jobboldaliak, de a pártján belül is sokan megfutamodással, hazaárulással vádolták ezért. Schmidt tényleg nem futamodott meg, és ezért az ő életrajzában több német ismerhetett magára, mint a rendkívüli Willy Brandtéban. Helmut Schmidt ugyan azt állította, hogy kezdettől ellenezte a nácikat, a Wehrmachton belül náci elköteleződésűként jellemezték, és egy helyütt maga ismerte el, hogy csak 1945-ben vesztette el utolsó illúzióit is a nácizmus kapcsán. Hasonlóan németek millióihoz. Schmidt persze sohasem volt a nácik számára egészen „tiszta”: apja ugyanis egy zsidó bankár zabigyereke volt.

A háború után közgazdaságtant hallgatott, és belépett a szociáldemokrata pártba (SPD), amelynek amúgy sohasem volt az elnöke, még kancellársága idején sem. Willy Brandt 1969-os győzelme után először védelmi, majd pénzügyminiszter lett a szociálliberális kormányban. Brandt 1974-ben azonban lemondani kényszerült; a kancellári poszton Helmut Schmidt követte. 1982-ig volt hatalmon, ezalatt megerősítette a német–francia együttműködésen alapuló európai integrációt. A konzervatív francia elnökkel, Valéry Giscard d´Estaing-nel a személyes jó barátság és az elkötelezett Európa-pártiság kötötte össze. Kancellársága idejére esett a német baloldali terrorizmus megjelenése is, amivel szemben a law and order kancellárjaként lépett fel. Bírálta is ezért a pártja baloldala, és Schmidt sokszor úgy érezte, hogy a pártelnöknek megmaradt Willy Brandt se állt ki mellette. Brandtot azonban élete végéig csodálta, talán kicsit irigyelte is: főleg a náci korszak alatt tanúsított bátorságáért.

1982-ban végül kifarolt a kormánya mögül az FDP, és a liberálisok átálltak a CDU mellé. 1982 óta Helmut Schmidt már csak nyugdíjasként van jelen a német politikában. Hatalmának csökkenésével nőtt a tekintélye.

Schmidt nem lett korszakalkotó, mint Adenauer, Brandt vagy Kohl. Mire hatalomra került, Adenauer már megteremtette a gazdasági csodát, Brandt véghez vitte a keleti nyitást. Az egyesítés kancellárja pedig aztán Kohl lett. De talán Schmidthez, aki tényleg nem kedvelte a nagy terveket, jobban illett ez a szerep: a kötelességtudó kancelláré és a bölcs, cigarettázó öregúré. Nem véletlen, hogy állítólag Angela Merkel őt tartja példaképének: semelyikük se korszakalkotó, semelyikük se nagy álmodozó, inkább reálpolitikus. De ahogy Merkelt, úgy Schmidtet is egy nagyon kemény, határozott, protestáns, mély erkölcsi tartás határozta meg. Nem a víziókban, hanem a morálban hitt. Az SPD-n belül is mindig elutasította az ideológiákat, a különféle marxizmusokat – ő „az etikus szocializmust” vallotta. Amit sokszor egyszerűen felebaráti szeretnek fordított.

Így lett élete végére a német társadalom örökös élő lelkiismerete, aki televíziós műsorok rendszeres vendégeként, újságcikkek állandó szerzőjeként – 1983 óta a hamburgi Die Zeit hetilap egyik kiadója volt –, gyakori interjúpartnerként vagy könyvszerzőként osztotta ki a német politikát, társadalmat. Az euróválságban például több szolidaritást követelt, és keményen bírálta a német kormány fiskális szemléletét. Európa ugyanis nagy szívügye volt. Giscard d´Estaing egykori francia elnökkel még 2013-ban jelentetett meg könyvet, amelyben egy kisebb, de gyakorlatilag egységes államként működő Európára tett javaslatot. Nemcsak Európa kapcsán várt el szolidaritást, de a menekülthelyzetben is megértést kért a menekültek kapcsán, és örömmel látta, hogy a német társadalom milyen segítőkész.

Schmidt idős korára lett azzá a becsült, tisztelt „nagypapává”, valóságos élő legendává, amivé kancellársága alatt nem sikerült válnia. Legendaként ott volt ugyanis akkoriban felesége, a németek által nagyon kedvelt first lady, Lokki Schmidt. A 2010-ben elhunyt feleségéhez fűződő szerelméről Schmidt – meghazudtolva a kemény hamburgi mítoszát – mindig elcsukló hangon beszélt.

Helmut Schmidt polgáribb, atlantistább, európaibb volt, mint a német szociáldemokraták többsége. Brandt nagyvilági eleganciája, baloldali romantikája és Schröder nyíltan Amerika-kritikus különútja mellett Schmidt szocdem kancellárként a társadalmi közepet jelenítette meg. A szocdemeknek azóta sem sikerült – Schröderrel sem – találniuk olyan politikust, aki morális alapállásból baloldali, de nem hagyja magát utópiáktól félrevezetni.

Schmidt 1982-es bukása után nem kényszerült már rá a reálpolitikára. Elmondhatta, amit gondol. Egyes konzervatívok szerint kicsit sokszor is szólalt meg. Amikor megjelent valahol, nemcsak azt lehetett tudni, hogy – fittyet hányva mindenféle tilalomra – azonnal rágyújt, de az is várható volt, hogy legalább egy komplett világmagyarázat vagy egy teljes erkölcsi prédikáció következik. A konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung viccből ezért bevezette a „Kérdezze Helmut Schmidtet!\" rovatot: itt azonban a világ nagy kérdéseire nem a kancellár Helmut Schmidt, hanem a telefonkönyvekből véletlenszerűen kiválasztott Helmut Schmidtek válaszoltak.

A konzervatív Cicero magazin nekrológjában megjegyezte, hogy a politika szívesen hallgatta meg, de csak nagy ritkán követte a tanácsait. Saját pártján belül még kancellárként se rendelkezett óriási hatalommal, pláne utána. Schmidt inkább a német közélet kultikus figurája lett: cigarettafüst, hamburgi hűvösség, északi humor, egyenesség. Egy-egy nagy kérdést néha röviden és velősen intézett el, például, hogy „szar dolog ám a háború”. Mindenki drukkolt hát, hogy ez a különc hamburgi öregúr megérje a százat is.

Helmut Schmidt kedden, délután fél háromkor hunyt el otthon, a szülővárosában. Kilencvenhat éves volt. Kancellárként nem ő volt a legjelentősebb, legfontosabb. De ő lett a legkedvesebb. Nem történelmet írt, mert régóta felülről nézte már az eseményeket. Nem is a hatalmára fognak majd emlékezni a németek.