Meddig tart az enyhülés?

Szíria a kulcsa, Ukrajna lehet az áldozata Oroszország és a Nyugat közeledésének.

Érezhetően megváltozott az elmúlt hetekben a Nyugat hozzáállása Oroszországhoz. Ahogy a moszkvai konferencián az egyik jaroszlavli politológus még Irán megítélésének változását elemezve megfogalmazta, ha egy országra szükség van, akkor a róla kialakított kép látványosan javulni kezd. Ez történik most Oroszországgal is.

Ha csak az elmúlt nagyjából egy hét eseményeit vesszük, akkor láthatjuk, hogy a G20-ak Antalyában tartott csúcstalálkozóján Vlagyimir Putyin volt az egyik legnépszerűbb vendég. S nemcsak sokan akartak tárgyalni vele, de a megbeszélések hangneme is érezhetően más volt. Oroszországot már nem az ebolával párhuzamosan emlegetik mint a világot fenyegető veszélyt, hanem újra partnerként tekintenek rá. Figyelemre méltó – hívta fel a figyelmet az egyik orosz előadó –, hogy e hangnem megváltozásában élen jár a Fehér Ház nézeteit alapvetően tükröző amerikai sajtó. Még a néhány hete Moszkvát agresszornak nevező CNN is elismerően beszélt az Iszlám Állam elleni sikeres orosz csapásokról. Nem véletlenül, hiszen ha Basár al-Aszad megítélésének kérdésében meg is maradt a nézetkülönbség, Barack Obama ismét konstruktív megbeszélést folytatott orosz partnerével.

Még messzebb ment a francia elnök, aki nemcsak ellátogat a napokban Moszkvába, de euroatlanti partnereinek többségével ellentétben azt is kijelentette, hogy az orosz gépek igenis a dzsihadisták állásait bombázzák. Ráadásul a széles nemzetközi koalíció felállását meg sem várva, Párizs katonai téren is szorosan együttműködik Moszkvával. Ezzel párhuzamosan elmozdulás következett be az orosz álláspontban is. Így a Kreml terrorcselekményként ismerte el a Kogalimavia A321-es gépének tragédiáját, pedig nem sokkal korábban még a lehetséges okok között hangsúlyosan emlegetve az Airbusnak, ezzel Franciaországnak is kellemetlen műszaki hiba esélyét, azt kommunikálta, hogy a vizsgálat hónapokig is eltarthat.

De sokak figyelmét elkerülte az is, hogy Moszkva engedett az amerikai befolyás alatt álló IMF kérésének, és kompromisszumos javaslatot tett a hárommilliárd dolláros ukrán adósság átütemezésének kérdésében. Természetesen a kifizetést a Nyugat garantálja, de néhány hete még ilyen engedményről sem lehetett szó. S hogy még érdekesebb legyen a kép, ennek bejelentésével egy időben az olajüzletben érdekelt meg nem nevezett nyugati társaságok – mintegy előre fizetésként a későbbi szállításokért – 16 milliárd dollárt utaltak át a Rosznyefty egyik leányvállalatának. Ez az összeg lehetővé teszi, hogy az orosz állam nehéz helyzetben lévő kedvenc olajcége saját erőből elszámoljon a hitelezőivel.

Meddig tarthat azonban ez az enyhülés? Egyebek mellett erre a kérdésre próbáltak választ adni a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében összegyűlt orosz és külföldi politológusok is. Abban mind az orosz, mind pedig a nyugati elemzők megegyeztek, hogy a terror erősödése közös hajóba terelte a két szemben álló felet, s ezt az Iszlám Állam fenyegetése által létrejött konstruktív hangulatot ki kellene használni az ukrán válság rendezésére is. S mint arra több nyugat-európai szakértő is utalt, Ukrajna e reálpolitika áldozata lehet. Ugyanakkor többen figyelmeztettek arra is, hogy a közös veszély teremtette lehetőséget nem szabad túlértékelni. Már csak azért sem, mert a két oldal alapvetően másként látja a világot, ráadásul visszahúz a már-már hidegháborús retorika inerciája. Komoly akadálya a közeledésnek az is, hogy az euroatlanti világ megosztott az Oroszországra gyakorolt nyomás lazításának kérdésében, ráadásul a közeledés kulcsának számító szíriai rendezés Moszkva által vázolt kompromisszumos megoldásában Szaúd-Arábiától Törökországig ellenérdekelt a térség több állama. Egyáltalán nem bízik a Nyugatban Oroszország sem, amely a jelenlegi, egyelőre inkább csak átmenetinek tekinthető enyhülés közepette is azt latolgatja, mikor vált át a mosolygó arc ismét vicsorgó harapássá.