– Egy hónapon belül két helyen is lebombázták az Orvosok Határok Nélkül (MSF) kórházait. Az egyiket az amerikai légierő az afganisztáni Kunduzban, míg a másikat az amerikaiak és szaúdiak támogatta koalíció Jemenben. Mint az MSF egyik alapítója, hogyan látja ezeket a tragédiákat?
– A háború valóban tragédia, és ilyen sajnálatos esetek történnek, még ha nem túl gyakran is. Persze a két bombázást külön kell választanunk. Kunduzban ugyanis, ahogy az amerikaiak tájékoztattak, a kórházban jelen voltak, mondjuk úgy, hogy lázadó elemek. Közben az MSF emberei határozottan állítják, hogy ez hazugság. Egy civil célpontot ráadásul többször is eltalálni szégyen, mi több, botrányos. Az eset után Barack Obama amerikai elnök telefonon bocsánatot kért a szervezetünktől. Ennek ellenére ez az egész ellentmond minden szabálynak, ellenkezik a genfi konvencióval. Ráadásul az ott ápolt betegek mellett az orvosi stáb több tagja is életét vesztette. Jemenben viszont vakon bombáztak. (A kunduzi támadásban harmincan haltak meg, míg a jemeniben ketten sérültek meg, utóbbiban a bomba a kórház műtőjét és a szülészeti osztályt semmisítette meg – a szerk.) Amúgy korábban, még a szovjet intervenció alatt, az oroszok is bombáztak le MSF-kórházat Afganisztánban. Az ilyen esetek elfogadhatatlanok, a kórházakat minden körülmények között meg kell védenünk.
– Ilyenkor felvetődik a kérdés, hogy milyen kommunikáció folyik az amerikaiak, a NATO-szövetségesek és jelen esetben az MSF között. Egyáltalán volt-e bármiféle figyelmeztetés?
– Ó, kérem, ne higgyen a kommunikációban! Nekik enélkül is tudniuk kellett volna, hogy ott egy kórház működik, épp ezért a légicsapás előtt körültekintően kellett volna cselekedniük. Nézze, egy egészségügyi létesítmény nem válogathat a betegek között, minden sérültet fogadnia kell.
– Ez világos. Viszont a támadások után mit gondol, lehet-e változtatni az eddigi gyakorlaton, kommunikáción annak érdekében, hogy a jövőben ne történjenek ilyen légicsapások?
– Nem tudom, hogyan változtathatnánk bármiféle gyakorlaton. Nekik kell elővigyázatosaknak lenniük. Különben is, ez nyilvános, egyértelmű dolog, mármint hogy ott van egy kórház. A bombázással kapcsolatban pedig azt még szeretném elmondani, hogy független nemzetközi vizsgálatot kértünk az ügy kivizsgálására.
– Mikor várható ennek bármiféle eredménye?
– Nem mostanság. De remélhetőleg a helyszíni szemle után többet tudunk majd mondani.
– A régiónál és a Közel-Keletnél maradva, látjuk, az elmúlt 15 év különféle katonai akciói ellenére sem Irakban, sem Afganisztánban nem oldódtak meg a problémák, közben itt van a legújabb szíriai válság, amely Európára is kihatással van. Ebbe ráadásul most már az oroszok is bekapcsolódtak. Ön szerint milyen végkifejlet lehetséges?
– A múlt az elmúlt, azon kár rágódni. A Szíria kapcsán most elkezdett bécsi találkozók – amelyeken gyakorlatilag minden érintett fél, így az Egyesült Államok, az EU, Oroszország, Szaúd-Arábia vagy többek között első alkalommal Irán is részt vesz – noha Basár al-Aszad személye nélkül zajlanak, adnak némi reményt. Nekem úgy tűnik, minden fél békét szeretne, és véget vetni a háborúnak. Azt is tudjuk, hogy százezrek haltak vagy sebesültek meg, milliók távoztak Törökországba, Jordániába vagy épp Libanonba. Ők menekültek. Tudom, hogy kicsit késő, de azt hiszem, legalább arra lehet esély, hogy végre véget érjenek a harcok Szíriában.
– Már csak az a kérdés, Aszaddal avagy nélküle. Ön szerint maradnia vagy távoznia kellene a szír elnöknek?
– Aszad nem érdemli meg, hogy hatalmon maradjon. Elsősorban azért, mert felelős közel 200-250 ezer saját állampolgára megöléséért. A politikai helyzetet pedig a különféle szereplők bevonásával kellene rendezni. Ez a francia álláspont, ahogy több más országé is. Személy szerint úgy vélem, az Egyesült Államoknak és Oroszországnak meg kell állapodnia abban, hogy Aszad ezért és ezért nem maradhat hatalmon, majd pedig választásokat kellene kiírni. Amit most nemigen lehetne megtartani, de úgy vélem, erről meg kell egyezni. Ha ott a szír nép Aszad mellett dönt, az az oroszokat igazolhatja. De úgy nem lehet előrelépés, ha például az oroszok közben a szír elnök ellenzékét bombázzák.
– A 2011-es arab tavasz után azt láttuk, hogy Líbiában vagy épp Egyiptomban súlyos problémák adódnak a kormányzással
– Igen, de ne feledjük el Tunéziát, ami kivétel. Ha megnézzük, ami ott történt, azt így vagy úgy, de mégiscsak sikerként értékelhetjük. Líbia azonban kétségtelenül kudarcnak számít. Ott kellett volna maradnunk, amit nem tettünk meg. Valahogy meg kellett védenünk Bengázit Kadhafi bombázásai, tüzérségi és páncélostámadásaitól, ám nem maradtunk elég ideig, hogy megvédjük a demokratikus átalakulás folyamatát, még ha a Kadhafi bukása után megtartott első választást sikeresnek nevezhetjük is. Nem bombázhatunk úgy, hogy azonnal el is hagyjuk az országot. Ha ezt kikényszeríti az ember, akkor maradni kell, és be kell fejezni a folyamatot. Utólag pedig már nincs értelme beavatkozni. Megelőzni kell tehát, nem utána kapkodni. Ez amúgy egyedül 2001-ben, Macedóniában sikerült. Odaküldtük a kéksisakosokat, és megelőztük a durva vérontást, a polgárháborút.
– Ha már krízismenedzsment, most Szíriából érkezik a legtöbb ember Európába. Az EU-nak, mint politikai közösségnek, miként kellene kezelnie ezt a kérdést?
– Közösen, amit nem tesznek. Nincs központi irányítás, és azt látjuk, hogy Kelet-Európa Nyugat-Európa ellen van. Ez pedig szánalmas. Mi, franciák is fogadtuk a magyarokat, amikor elhagyták az országukat, így most sem kellene elhatárolódni olyanoktól, akik háborúk elől menekülve, az életüket kockáztatva jönnek Európába. Tudjuk, hogy a legtöbben Németországba tartanak, és Angela Merkel kancellár azt mondta, befogadják őket, de ez nem elég. Közös válasz, reakció kell. Mondjuk egy közös, egységes uniós vízum, vagy valami hasonló. Ám hiába a szervezeti keret, a kül- és biztonságpolitikai főképviselői tisztség, az azt vezető Federica Mogherini nem tudja képviselni a 28-ak közös álláspontját. A terhek megosztását a tagállamok leszavazták. Ami pedig a menekültáradatot illeti: meg lehet-e állítani? Nem! Nem akarnak évekig menekülttáborban élni Törökországban, ezért elindulnak, öregekkel, nőkkel, gyerekekkel. Mi pedig nem válogathatunk közülük.
– Közben recseg-ropog a schengeni övezet. Franciaország is lezárta például az olasz határt, hogy megállítsa az emberáradatot, ahogy Calais-ban is súlyos feszültségek vannak
– Igen, de Calais nem schengeni probléma!
– Mégis látjuk, mi történik a La Manche csatornánál is.
– Rendben. De mégis mit kellene csinálni? Megölni az embereket?
– Nem, egyértelműen nem!
– Na, látja! Ön hogyan kezelné a helyzetet? Bevallom, ennek megválaszolására nem én vagyok a megfelelő személy. Ami az olasz határt illeti, az viszont schengeni probléma, és véleményem szerint szégyen volt lezárnia Franciaországnak. De ha körbenézünk, mindenki lezárja a határt. Ausztria vagy épp Magyarország, amely például szögesdrót kerítést épített a szerb vagy a horvát határra. Sem maga, sem én, sem senki más nem tudja megállítani az emberáradatot. Noha akadhatnak közöttük olyanok, akik valamilyen bűnszervezethez tartoznak, ahogy az EU-ban is vannak ilyen személyek, ám ezen emberek szinte mindegyike rendes állást, megélhetést akar magának. Ötszázötvenmillióan élünk az EU-ban. Ehhez képest mennyi egy- vagy kétmillió fő. Semmi. Európának meg kell osztania ezt a terhet, így a kvóta ellenzőinek, a lengyeleknek, cseheknek, szlovákoknak és a magyaroknak is ezt kell tenniük.
– Ezek az országok viszont biztonsági kockázatot is látnak a menekülthullámban.
– Ezek az emberek a terror elől menekülnek, nem mellesleg olyan régiókból, ahol mi, európaiak is bombázzuk az Iszlám Állam állásait. Sokaknak mindenük megsemmisült, így a papírjaik is.
– Mi értelme van akkor a schengeni határoknak, ha nem ellenőrzik?
– Nézze, a határokat természetesen meg kell védeni. Szükség van az ellenőrzésre, hogy megfelelő keretek között nyomon tudjuk követni a folyamatot, regisztráljuk az érkezőket. Erre pedig a schengeni övezeten belül is szükség lehet. Ezért döntött úgy Merkel, hogy ellenőrzik a határaikat, ahogy a franciák is ezzel indokolták az olasz határ lezárását.
