Ők úszták meg legjobban az arab tavaszt

Talán az összes észak-afrikai ország közül Marokkó jött ki a legszerencsésebben a forradalmi hullámból.

Míg Tunéziában radikális iszlamista ölt nyugati turistákat, Líbia pedig káoszba süllyedt és nincs épkézláb központi hatalom, és míg Egyiptomban a szabadon választott mérsékelt iszlamista irányultságú elnököt a hadsereg buktatta meg, Marokkó viszonylagos békében vészelte át az arab tavasz óta eltelt mintegy négy évet.

Természetesen az északnyugat-afrikai országban is voltak demonstrációk: 2011. február végétől bő egy évig tüntettek a marokkóiak többek közt a korrupció, a magas munkanélküliség, a cenzúra és a túlzott központosítás ellen. A Február 20-a Mozgalomnak azonban viszonylag hamar sikerült meggyőzni a királyt alkotmányos reformokról, július elsején pedig az új alkotmányt népszavazáson fogadta el a marokkóiak több mint 98 százaléka.

A referendum óta több lépés is történt a demokratikus berendezkedés kialakítására, valódi többpárti demokrácia alakult ki, a kormánypárt, a mérsékelt iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja pedig kifejezetten népszerűnek számít. Újdonságnak hatott, hogy a miniszterelnök valóban megválaszthatta beosztottjait, noha a Guardiannek idén még arra is panaszkodtak, hogy a kabinet üléseit továbbra is a király vezeti. Az arab tavasz óta Észak-Afrikában megválasztott iszlamista pártok közül egyébként a marokkói az egyetlen, amely még mindig a helyén van, amit népszerűsége mellett alighanem annak is köszönhet, hogy nem szokása nyíltan megkérdőjelezni V. Mohamed király fennhatóságát. Ez sokat elmond az ország politikai stabilitásáról is.

A gazdaság is egészen jó ütemben halad előre: a GDP 2013-ban 4,7, 2014-ben 2,7 százalékkal növekedett, 2015-re viszont 4,5, jövő évre pedig 5 százalékos emelkedést jósol az African Economy Outlook nevű folyóirat. 2014 kicsit kilóg a sorból: a mezőgazdaság nem termelt elég bevételt, és a külső kereslet is alacsonyabb volt a szokottnál. A költségvetési hiány folyamatosan csökkenni látszik, a 2013-as 5,5 százalék után 2014-ben 4,9 százalékot mértek. Az idei évre 4,2, 2016-ra pedig 2,8 százalékos deficitet jósolnak, vagyis folyamatos csökkenés látszik. Hogy megerősítsék az ország pozícióját a nemzetközi kereskedelemben, tavaly új, 2020-ig szóló ipari stratégiát fogadtak el. A Világbank Marokkóról azt is megemlíti, hogy a folytatódó óvatos monetáris politika hatására tavaly is kedvező, két százalék körüli inflációt könyveltek el.

Marokkóra ugyanakkor jellemző a gyenge versenyképesség, ami egyrészt a finanszírozási lehetőségekhez történő nehézkes hozzájutásból, alacsony színvonalú vállalati irányításból, és az importkorlátozásokból fakad, ami pedig visszaveti a vállalkozási hajlandóságot az észak-afrikai országban. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank országjelentéséből kiderül az is, hogy a régiók közti egyenlőtlenség magas, nem hatékony a mezőgazdaság, és a közszolgáltatások is hagynak kívánni valót maguk után. Kiemelik azt is, hogy a múltbéli nagy volumenű befektetések ellenére gyenge az infrastruktúra és aggályos az energiabiztonság is.

Pont az utóbbi két hiányosságon segíthet az a két fejlesztés, amivel Marokkó legutóbb a nyugati híroldalak címlapjára került. 2007-ben például arról döntöttek, hogy az ország kereskedelmi központja és északi tengerparti városa, Tanger között a francia TGV-hez hasonló nagy sebességű vasutat hoznak létre. Noha ez lenne az afrikai kontinens első ilyen jellegű közlekedési eszköze, az építkezés heves vitákat váltott ki, mondván, szükség van-e egy még mindig viszonylag szegénynek számító országban ilyen kirakatberuházásokra.

Néhány napja az is eldőlt, hogy Marokkóban, a sivatag kapujának is nevezett Ouarzazate-ben épül meg a világ legnagyobb napelemtelepe. A naperőművet a szaharai nap látja majd el energiával, és segíthet elérni azt a célt, miszerint az ország energiaszükségleteinek mintegy felét megújuló forrásokból nyerjék.

Hiba lenne azonban Marokkót földi paradicsomként bemutatni: a Freedom House értékelése alapján az ország a reformok ellenére csak „részben szabad” (szerintük különösen a politikai jogokkal vannak bajok), többen kritizálják, hogy az elfogadott alkotmányos reformok csak lassan lépnek életbe, illetve hogy a valódi hatalom továbbra is a király kezében összpontosul.