Marokkóra ugyanakkor jellemző a gyenge versenyképesség, ami egyrészt a finanszírozási lehetőségekhez történő nehézkes hozzájutásból, alacsony színvonalú vállalati irányításból, és az importkorlátozásokból fakad, ami pedig visszaveti a vállalkozási hajlandóságot az észak-afrikai országban. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank országjelentéséből kiderül az is, hogy a régiók közti egyenlőtlenség magas, nem hatékony a mezőgazdaság, és a közszolgáltatások is hagynak kívánni valót maguk után. Kiemelik azt is, hogy a múltbéli nagy volumenű befektetések ellenére gyenge az infrastruktúra és aggályos az energiabiztonság is.
Pont az utóbbi két hiányosságon segíthet az a két fejlesztés, amivel Marokkó legutóbb a nyugati híroldalak címlapjára került. 2007-ben például arról döntöttek, hogy az ország kereskedelmi központja és északi tengerparti városa, Tanger között a francia TGV-hez hasonló nagy sebességű vasutat hoznak létre. Noha ez lenne az afrikai kontinens első ilyen jellegű közlekedési eszköze, az építkezés heves vitákat váltott ki, mondván, szükség van-e egy még mindig viszonylag szegénynek számító országban ilyen kirakatberuházásokra.
Néhány napja az is eldőlt, hogy Marokkóban, a sivatag kapujának is nevezett Ouarzazate-ben épül meg a világ legnagyobb napelemtelepe. A naperőművet a szaharai nap látja majd el energiával, és segíthet elérni azt a célt, miszerint az ország energiaszükségleteinek mintegy felét megújuló forrásokból nyerjék.
Hiba lenne azonban Marokkót földi paradicsomként bemutatni: a Freedom House értékelése alapján az ország a reformok ellenére csak „részben szabad” (szerintük különösen a politikai jogokkal vannak bajok), többen kritizálják, hogy az elfogadott alkotmányos reformok csak lassan lépnek életbe, illetve hogy a valódi hatalom továbbra is a király kezében összpontosul.
