Párizs, a gyász városa

Péntek óta a gyertyákat felváltották a mécsesek, az andalgó párokat pedig a masírozó osztagok.

Az embereknek mintha természetes volna, ami történik. Ugyanúgy végzik a dolgukat, ugyanúgy utaznak a metrón, sétálnak az utcákon, vásárolnak és ülnek be étterembe, kávézóba. Igaz, a furcsa zajokra jobban figyelnek, és érezhetően megnyugszanak, láthatóan nagyobb biztonságban érzik magukat, valahányszor egy-egy rendőrosztag elballag a közelben. Az utca embere megdöbbent, és sokkolva érzi magát a támadás óta. Persze sokan azt mondják, hogy az ország külpolitikája és a globális helyzet alakulása miatt várható volt valami hasonló, de nem ez, nem így, és legfőképp nem most. Az elkövetők hibáztatásán túl a saját kormányára is mutogat a párizsi utca embere, hívják akár Jean-Claude-nak, Pierre-nek, Marie-nak vagy Moustafának. Igen, neki is.

A Charles de Gaulle repülőtérről minket beszállító taxisofőr azt mondja: a belvárosban sétált aznap este, aztán megtörtént a baj, és hazaszaladt. „Azóta sem jöttem ki. Csak a reptérre és haza. Dolgozni kell” – mondja a kameruni bevándorló. De ugyanígy vélekedik a boulevard de Magentán lévő pékség alkalmazottja is. Dolgozni kell, nem szabad otthon maradni. Félni fél ő is, de dolgoznia kell. Meglátja a kamerát, és nem lepődik meg. Párizsban most senki sem lepődik meg ezen. Nyilatkozni nem akar. Ő marokkói.

A támadás utáni első munkanap álmosan kezdődött, aztán szépen lassan helyreállt a rend Párizsban. Nyoma sincs annak, hogy a hétvégén bármi is történt volna. Csak az újságok címlapjai, a helyi televízió- és rádiócsatornák folyamatos hírei, a rendőrök, csendőrök időről időre feltűnő fegyveres alakulatai, a virágok és mindig égő mécsesek emlékeztetnek a tragédiára. Aztán délben megáll az élet. Párizs üzleti negyedében, az egyik bank székházából dél előtt néhány perccel emberek százai lépnek ki az épületből. Aztán megállnak, lehajtják fejüket, és csend lesz. Emlékeznek. A metróban aztán megy tovább az élet, ahogy az utcán is, mígnem két nyelven meg nem szólal a hangosbeszélő, hogy „a szabadon hagyott csomagokat a rendőrség elviszi, és megsemmisíti”.

Visszatérve a place de la République-ra, diákok egy csoportja a földön ül, és mécsesekből békejelnek látszó alakzatot rak ki. Amikor közelebb lép az ember, látja, hogy az alakzat valójában békejelbe oltott Eiffel-torony. Egy férfi tőlük kőhajításnyira az egyik oszlopra állva a Marseilles-t énekli. Többen csatlakoznak hozzá. Aztán tapsra buzdítja az embereket. „Hallja meg a világ, hogy itt vagyunk, és nem félünk. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” – kiabálja. Tíz perc múlva újra a nemzeti himnuszt éneklik és tapsolnak. A sok papír között, amit az emlékezők ragasztottak fel a szoborra, kettőn akadt meg a szemem. „A szeretet az ellenállásunk.” „Párizs a szeretet.” A párizsi utca népe így harcol, így tiltakozik a terror ellen.