Az embereknek mintha természetes volna, ami történik. Ugyanúgy végzik a dolgukat, ugyanúgy utaznak a metrón, sétálnak az utcákon, vásárolnak és ülnek be étterembe, kávézóba. Igaz, a furcsa zajokra jobban figyelnek, és érezhetően megnyugszanak, láthatóan nagyobb biztonságban érzik magukat, valahányszor egy-egy rendőrosztag elballag a közelben. Az utca embere megdöbbent, és sokkolva érzi magát a támadás óta. Persze sokan azt mondják, hogy az ország külpolitikája és a globális helyzet alakulása miatt várható volt valami hasonló, de nem ez, nem így, és legfőképp nem most. Az elkövetők hibáztatásán túl a saját kormányára is mutogat a párizsi utca embere, hívják akár Jean-Claude-nak, Pierre-nek, Marie-nak vagy Moustafának. Igen, neki is.
A Charles de Gaulle repülőtérről minket beszállító taxisofőr azt mondja: a belvárosban sétált aznap este, aztán megtörtént a baj, és hazaszaladt. „Azóta sem jöttem ki. Csak a reptérre és haza. Dolgozni kell” – mondja a kameruni bevándorló. De ugyanígy vélekedik a boulevard de Magentán lévő pékség alkalmazottja is. Dolgozni kell, nem szabad otthon maradni. Félni fél ő is, de dolgoznia kell. Meglátja a kamerát, és nem lepődik meg. Párizsban most senki sem lepődik meg ezen. Nyilatkozni nem akar. Ő marokkói.
A támadás utáni első munkanap álmosan kezdődött, aztán szépen lassan helyreállt a rend Párizsban. Nyoma sincs annak, hogy a hétvégén bármi is történt volna. Csak az újságok címlapjai, a helyi televízió- és rádiócsatornák folyamatos hírei, a rendőrök, csendőrök időről időre feltűnő fegyveres alakulatai, a virágok és mindig égő mécsesek emlékeztetnek a tragédiára. Aztán délben megáll az élet. Párizs üzleti negyedében, az egyik bank székházából dél előtt néhány perccel emberek százai lépnek ki az épületből. Aztán megállnak, lehajtják fejüket, és csend lesz. Emlékeznek. A metróban aztán megy tovább az élet, ahogy az utcán is, mígnem két nyelven meg nem szólal a hangosbeszélő, hogy „a szabadon hagyott csomagokat a rendőrség elviszi, és megsemmisíti”.
