Alámerültünk Molenbeek sötét bugyraiban

A régi brüsszeli kereskedők már rég leléptek, a gyárak pedig immár mecsetek. Az egyik párizsi merénylő házának ablaka pont a városházára néz. Tartsanak velünk!

Azon túl, hogy szinte csak arab és afrikai származású emberekkel találkozunk, feltűnő, hogy a város megszokott élelmiszer-, ruha- és egyéb boltjai itt teljesen hiányoznak. „Nem volt ez mindig így. 1964 táján érkeztek az első afrikai bevándorlók, elsősorban Marokkóból, annak is a legkonzervatívabb, legszegényebb részéről, a Rif-hegység vidékéről. Ők nem is arabok, hanem berberek, gyakran arabul sem beszélnek, rendkívül összetartók és hagyománytisztelők” – magyarázza Sacha. Ennek pedig egyenes következménye, hogy kizárólag az iszlám által engedélyezett, halal ételeket vásárolták, amelyből a belga ábécékben viszonylag kevés volt, így rövidesen megjelentek saját boltjaik, mindenki ott vásárolt, a hagyományos brüsszeli kereskedők pedig lehúzták a rolót. És ha már élelmiszer, ne feledkezzünk meg az italokról sem. „Molenbeekben nem lehet alkoholt kapni. Láthatod, a város tele van teázókkal, a teraszok férfiakkal, de csupán egyetlen hely van – mellesleg a városházával szemben –, ahol sört talál az ember.”

Ez is jól mutatja az itt élők összetételét, kocsma itt egyszerűen nem élne meg. Persze nem volt ez mindig így. Molenbeek hagyományosan ipari kerület volt, cigaretta-, textil- és fémmegmunkáló üzemekkel. Egykor kis Manchesterként is emlegették, nem véletlenül: Anglia után Belgium lett az egyik első iparosodott európai ország. A kerületbe betelepülők kezdetben csak vidékről érkeztek, majd Dél-Európából, a hatvanas évektől pedig Európán túlról is. Idegenvezetőm szerint túlzás lenne azt állítani, hogy a más kultúrát, szokásokat hozó muszlimok miatt költöztek el Molenbeekből az eredeti lakosok. „Az ipar hanyatlásával tönkrementek az üzemek, hatalmas lett a munkanélküliség, és elindult az a tendencia, mint számos nagyvárosban: akinek pénze volt, a városból kifelé, a zöldövezetekbe igyekezett, itt csak a szegények maradtak.”

S hogy mi lett az egykori gyárakból? Egyszerű a válasz: a megváltozott igényeknek megfelelően mecsetek. Az utcákat járva azonban egyet sem láthatunk: a hajdani építési szokásoknak megfelelően az iparosok utcára néző házakat építtettek, az üzemeket a hátsó, udvari részre húzták fel. Itt vannak most a mecsetek, amelyekről csak a helyiek tudják, pontosan mely házak udvarai rejtik őket. Van egy hatalmas katolikus templom, Keresztelő Szent Jánosról elnevezve, ottjártunkkor kong az ürességtől. „Nem véletlen, itt szinte mindenki mecsetekbe jár, templomba csak a fekete-afrikai országokból érkező bevándorlók, esetleg néhány lengyel, akikből viszonylag kevés van ezen a környéken.” Az egyház és a muszlimok között azonban nincsenek konfliktusok, sőt a hetvenes években, amikor a politikusok még nem fedezték fel maguknak a bevándorlókat mint potenciális szavazókat, az egyház volt az egyetlen, amely segített rajtuk. Most is jellemző a nagyfokú tolerancia, ennek is köszönhető, hogy a muszlim családok gyakran íratják katolikus iskolába gyermekeiket – így volt ez az egyik párizsi terrorista esetében is.

A békés egymás mellett élés jó példájához érkezünk, az egyik sarkon Sacha egy úgynevezett szociális étterembe vezet, amelyet a katolikus egyház tart fenn a kerületben. Az étterembe belépve sűrű pára, ételszag és klasszikus menzahangulat fogad. No meg egy váratlan dolog: az asztaloknál fehér embereket látunk. „Ők az itt maradt belga nyugdíjasok – magyarázza Sacha. – Ha az étterem vezetőjét megkeresik, hogy rossz körülmények között élnek, naponta 3 euróért itt ebédelhetnek, de bárki bejöhet enni, 5 euróért háromfogásos ebédet kap.”

A friss levegőre kilépve Sacha úgy dönt, ideje Molenbeek hajdani dicsőségét is megmutatni, a 19. századi művészeti iskolába, a ma a szociális együttélés elősegítésének szentelt palotába vezet. Az épület nagytermében arab munkások épp fenyőfát állítanak, a hirdetőtáblán a tanfolyamok információi mellett felfedezek egy karácsonyi vásárra hívogató plakátot is. Mielőtt azt hinném, a vallási tolerancia jegyében a karácsonyt is megünnepli a kerület, Sacha lehűt: a vásár természetesen nem itt, a belvárosban, hanem a „fehér Molenbeekben” lesz. Amely egyébként egyre felkapottabb a marokkóiak leszármazottai között, akinek pénze van, oda törekszik. Pedig a molenbeeki cím nem jó ómen, köztudott, hogy az álláskeresők a város többi részében hátrányba kerülnek, mikor kiderül, honnan ingáznának munkahelyükre.

Sétánk végén eljutunk a csatornához, amelynek túlsó felén egy másik világ található márkás üzletekkel, felkapott kávézókkal, kocsmákkal, vendéglőkkel.

„Talán lassan lesz átjárás a két oldal között. Épp a napokban hallottam egy ismerősömtől, hogy az itteni lányok néha titokban átöltöznek, és fejkendőik nélkül átlopóznak a túloldalra, frizurát csináltatnak, moziba, kávézóba mennek.” A brüsszeli csatorna molenbeeki oldalára néhány éve kihelyezett és azóta a kerület szimbólumává vált szélforgók is azt jelképezik, új szelek fújnak. „Barátságos, élhető városrész ez, bármilyen sötét képet is festett róla az elmúlt hetek hecckampánya.” Ezzel búcsúzunk, úgy tűnik, egyet is értünk. Aztán néhány óra múlva érkezik a hír: amíg mi a kerületben sétáltunk, pár utcával odébb újabb terroristagyanús személyekre csapott le a rendőrség.