Az Európai Unió nemrégiben elfogadta az új címkézési szabályozást, amelynek értelmében a termékeken pontosan fel kell tüntetni, ha azok az Izrael által megszállt területekről származnak. A döntést Izrael hevesen kritizálta, de az unión belül sem értett vele mindenki egyet, például Magyarország sem. Miért ilyen fontos ez? Nem gondolja, hogy ágyúval lőnek verébre?
– Egyáltalán nem. Talán úgy tűnhet, hogy túlreagáljuk a történteket, de mi az egész címkézési szabályozásra elvi kérdésként tekintünk. A lépéssel az Európai Unió negatívan megkülönbözteti Izraelt, hiszen annak ellenére, hogy világszerte mintegy kétszáz vitás terület van, csak velünk szemben lépett fel ilyenformán. Egyértelmű, hogy a döntés tisztán politikai, és egyoldalúan csak az Izrael-ellenes érzéseket támogatja, ráadásul az olyan különféle európai civil szervezetek malmára hajtja a vizet, akik bojkottot szorgalmaznak Izrael ellen. A lépés nem segíti a kétállami megoldást sem, de jelentősen meggyengítette az unió esélyeit is, hogy a jövőben bármilyen szerepet játsszon a békekötésben. A szabályozás nemcsak Izraelnek nem használ, de a palesztinoknak sem. A vállalkozásoknak és gyáraknak ugyanis át kell emiatt költözniük Ciszjordániából Izrael területére, így több mint harmincezer palesztin dolgozó veszítheti el az állását.
– Miért most jött a döntés? Talán Brüsszelben megunták, hogy a soha el nem jövő megfelelő pillanatra várjanak?
– A bürokráciának nincs logikája, és sajnos az Európai Unió bürokráciája önálló életet él, ez diktálja a tagállamok vezetőinek, hogy mit és hogyan tegyenek. Nem hinném, hogy a politikai döntéseknél a csalódottság, a türelmetlenség vagy a harag jó tanácsadók lennének, sokkal inkább a realitásokra kellene hallgatni. Ez pedig az, hogy az Európai Unió háromezer kilométerre van Izraeltől, így érezzenek bármit is Brüsszelben, az sosem lesz több egy elméletnél. Mi vagyunk azok, akik ott élünk, akik mindennap terrormerényletektől szenvednek, akik évekig az arab támadások kereszttüzével néztek szembe. Mi tudjuk, hogy milyen kockázatokat kell vállalnunk a békéért, és bizonyos szintig hajlandók is vagyunk ezt megtenni. A türelmetlenség, az álmodozás, a liberális, baloldali elméletek, a sajnálat a „szegény, elnyomott\" palesztinok iránt, akikre viszont semmilyen nyomást nem helyeznek, és akik csak várják, hogy az Európai Unió elvégezze helyettük a piszkos munkát, nos, ezt nem nevezném politikának.
– Mi visz rá egy embert, hogy késsel támadjon egy felfegyverzett katonára, vagy egy egyszerű civilre?
– Az emberek általában azt hiszik, hogy az izraeliek elleni támadásokat mindig a megszállás miatt követik el. A valóság azonban az, hogy amit az elmúlt három hónapban tapasztaltunk – melynek során 22 izraelit megöltek, 223-at pedig megsebesítettek –, az egy rendkívül ártalmas felbujtás eredménye. Először is azé a hazugságé, hogy az al-Aksza-mecset veszélyben van, holott Izraelnek soha nem volt semmiféle terve arra, hogy megváltoztassa a Templomhegyen a status quót. Mikor 1967-ben Izrael megnyerte a háborút, újraegyesítette Jeruzsálemet, és irányítása alá vonta Ciszjordániát, azonnal leszögezte, hogy mindenki számára garantálja a hozzáférést a szent helyekhez, legyenek muszlimok, zsidók vagy keresztények. Csakhogy az Iszlám Állam, az ukrán válság, Irán és a migráció árnyékában a palesztinkérdés háttérbe szorult, ezért a palesztin vezetőknek, élükön Mahmúd Abbász elnökkel, ürügyet kellett találniuk arra, hogy visszaszerezzék a világ figyelmét. Felbujtásra használják a velejéig romlott oktatást is. A palesztin iskolában nemcsak hogy nem ismerik el Izrael létezését, de démonizálják a zsidókat, disznóknak és patkányoknak nevezik őket, és arra tanítanak, minél többet ölsz meg közülük, annál jobb. Ilyen fertőző környezetben nőnek fel, majd egy reggel úgy ébrednek, hogy fognak egy nagy kést, és kimennek az utcára, hogy gyilkoljanak, a vége pedig az, hogy lelövik őket. És itt nem arról van szó, amit a palesztinok hangoztatnak, hogy kivégezzük őket. Csak gondoljon bele, mit tenne, ha megtámadnám egy késsel, és lenne egy fegyvere? Hát persze hogy használná, hiszen ez önvédelem!
– Ha egy nép évtizedekig él félelemben, nem félő, hogy reflexszé válik az erőszak?
– Azt hiszem, hogy ez nagyon is így van, és éppen ez az egyik oka, amiért mi annyira szeretnénk a békét. Tudjuk, hogy nem lehet örökké kivont karddal élni, hiszen ez a zsidó hagyományoknak is ellentmond. Az Ótestamentum is azt írja, bánj testvéredként az idegenekkel, mi pedig nagyon szeretnénk egyenlő partnerként tekinteni a palesztinokra. Elvégre nem fognak eltűnni, ahogy mi sem, tehát vagy így, vagy úgy, de mindig szomszédok maradunk. Van ugyan néhány olyan arab állam, amely azt hiszi, hogy egy nap Izrael varázsütésre eltűnik, de rossz hírem van a számukra: ez nem fog bekövetkezni. Erős, eltökélt, modern, demokratikus, sokszínű állam vagyunk, az egyetlen demokratikus és stabil ország a Közel-Keleten. Elméletileg tehát akár örökké is élhetnénk így, csakhogy mi nem ezt akarjuk, hanem a konfliktus végét. A palesztin zászló felhúzása az ENSZ-ben, vagy az, hogy az Európai Unió nyomást helyez Izraelre, nem segítenek, csupán a közvetlen tárgyalások vezethetnek eredményre. Miért utazik több ezer kilométert Mahmúd Abbász, hogy felszólaljon New Yorkban, mikor hét perc alatt odaér Rámalláhból Jeruzsálembe, vagy miért nem hívja meg magához Benjamin Netanjahut? Mindannyiunk közös érdeke volna, hogy egyszer és mindenkorra véget vessünk ennek a vitának, de sajnos nincs hozzá partnerünk. A palesztinok az idővel játszanak, talán arra várnak, hogy új miniszterelnöke legyen Izraelnek, vagy arra, hogy a nemzetközi közösség ezüsttálcán nyújtsa át nekik Palesztinát. Csakhogy ez sosem fog megtörténni.
– És Izrael mire vár, mitől fog megváltozni a helyzet?
– A helyzet akkor fog drámaian megváltozni, ha a palesztinok teljesen elfogadják a béke formuláját, azaz a két államot két népnek – és ezt a békemegállapodás után deklarálják. Ez fogja lezárni a konfliktust, valamint ha elfelejtik a menekültek millióinak visszatérését Izraelbe. Ha ezt teljesen elfogadják, akkor biztos vagyok benne, hogy Izrael rugalmasságot mutat majd. Három olyan miniszterelnök is volt, aki még a csillagot is leígérte az égről Jasszer Arafatnak. Olyan ajánlatokat tettek a területre, a határokra, Jeruzsálemre vonatkozóan, amelyek ma már elképzelhetetlennek tűnnek, a palesztinok mégis nemet mondtak. Az ő mottójuk ugyanis a mai napig: mindent vagy semmit! Ha nem találunk megoldást, hát készek vagyunk várni! Izrael biztonságából ugyanis nem vagyunk hajlandók engedni, meg fogjuk védeni magunkat akár a magányos farkasok terrortámadásaival, akár bármilyen hadsereggel szemben, legyen szó Iránról vagy az Iszlám Államról.
– Izrael példája azt mutatja, hogy eltérő vallások nehezen férnek meg egymás mellett. A migránsválság tükrében gondolja, hogy Európára is hasonló kihívások várnak?
– Igen, Európa óriási kihívással néz szembe, melyre nem áll készen. Ahogyan Franciaország példája mutatja, az integráció nem az egyetlen lehetőség. Kívülállóként, anélkül hogy megadhatnám a receptjét, mit és hogyan kell csinálni, azt mondhatom, az Európai Uniónak nagyon gyorsan meg kellene találnia a válaszokat.
– Ön szokott tárgyalni a budapesti palesztin nagykövettel?
– Semmi problémám nincs vele, és tisztelem őt, de sajnos nincsenek túl jó emlékeim a palesztin diplomatákkal folytatott beszélgetéseimről az előző, például Németországban betöltött pozícióimból. Mi is sokat szenvedtünk, de ezt soha nem használtuk fel érvként arra, hogy megmutassuk, milyen nyomorultak vagyunk. Ami azt illeti, hatmillió okunk lenne arra, hogy szomorúak legyünk, és más nemzetek segítségét kérjük, de mi ahelyett, hogy belesüllyedtünk volna saját nyomorúságunkba, a holokauszt után inkább új életre keltünk, és létrehoztuk a világ egyik vezető államát. A palesztinok a remény helyett a szegénység és megszállás narratívája mögé bújva mindig rossz sorsukról és az őket ért igazságtalanságokról siránkoznak. Nem akarok versenyre kelni, hogy ki szenvedett többet, hiszen mindketten rengeteget szenvedtünk. De mit segít ez bármiféle politikai megoldás kidolgozásában? A politikai döntéseket Rámalláhban és Jeruzsálemben kell meghozni, esetleg Washingtonban, de nem Budapesten, és főleg nem Brüsszelben. Teljesen haszontalan, hogy a palesztin nagykövettel beszélgessek, hiszen valójában mindketten csak a magunkét hajtogatnánk, nem pedig párbeszédet folytatnánk.
