Magyar sziget a genti Rózsika bárban

Létezik-e hatvan év távollét után honvágy, és van-e remény az asszimiláció vastörvényeivel szemben?

Csupán harminc perce hagytam el Brüsszelt, ám a Gentbe begördülő vonaton hirtelen megszűnik a fővárosban megszokott kétnyelvűség. Nem véletlen, Kelet-Flandria fővárosában vagyok, flamandnyelv-tudás hiányában itt a vallon területről érkező belga utazó is jobban teszi, ha a francia helyett inkább az angollal vagy a némettel próbálkozik. A meseszép belváros karácsonyi fényekben pompázik, a várost átszelő Schelde és Leie folyókon sétahajók ringanak, az észak Firenzéjeként is emlegetett idilli városképet világörökségi helyszínek pöttyözik.

A flamand–magyar baráti kör karácsonyi összejövetelére vagyok hivatalos, Gent északi felébe, Oostakkerba. A megadott helyen magyar és flamand címer, a terem előterében Rózsika bár felirat, a forralt bor körül összeszokott baráti társaság. Flamandok, magyarok vegyesen.

– Háromhavonta összejövünk, beszélgetünk, aki Magyarországon járt, beszámol az élményeiről – vezet körbe Chovanetz Tibor. – Igaz, a magyarországi utazások egyre ritkábbak, a baráti társaság tagjai közül sokan a hetvenes, nyolcvanas éveikben járnak. Legtöbbjük \'56-os menekült, akik Flandriában letelepedve is összetartottak. Hivatalosan a hetvenes években alapították a közösséget, persze akkor még jóval több magyar tag volt, mint manapság – mondja Tibor. Körbejárjuk a termet, a falakat \'56-os fotók, újságcikkek, balatoni, hortobágyi tájképek díszítik. A főhelyen Nagy-Magyarország-térkép, kétoldalt magyar zászlók mellett a belga királyi pár. Kicsit odább díszes keretbe foglalva a Szózat első két versszaka. – A karácsonyi vásárra sok finomságot hozunk Magyarországról, nézze csak, van itt pirospaprika, méz, bor, kolbász, még bejglit is lehet venni – büszkélkedik.

Közben megérkezik a baráti kör alapítója és lelke, a nyolcvanéves Pálla Lajos. – Ez is szép ünnepség, de látta volna azt, amit az \'56-os forradalom ötvenedik évfordulójára szerveztünk! – mondja. – Itt volt a magyar nagykövet, sőt a genti polgármester is. A magyar nagykövet két éve is tiszteletét tette, amikor Pálla úr a magyar–flamand kulturális kapcsolatok ápolásáért a köztársasági elnök által adományozott Magyar Arany Érdemkeresztet átvette.

– Mégis azt mondom, bárcsak ne így alakult volna az életem. Soha nem akartam elhagyni a hazámat, a mai napig honvágyam van – mondja a közel hatvan éve Belgiumban élő Lajos bácsi. – Pinnyén éltünk a szüleimmel és a testvéremmel, pap akartam lenni, el is mentem felvételizni a győri papi szemináriumba, de soha nem tudtam meg a felvételim eredményét. 1951. június 21-én, éjjel két óra felé ránk törték az ajtót, és azt mondták, egy óránk van összeszedni a holminkat. Sosem tudtuk meg, mi volt a bűnünk.

Hortobágyra, az elepi kényszermunkatáborba hurcolták őket, ahol embertelen körülmények között tengődtek három évig. – Istállóban aludtunk hatvanadmagunkkal, és a környező falvak állami gazdaságaiban dolgoztunk – meséli. Sztálin halála után Nagy Imre amnesztiát hirdetett, ekkor nyíltak ki a tábor kapui is. – A pinnyei házunkat kifosztva találtuk, Kapuváron húztuk meg magukat egy jó embernél.

Aztán jött \'56 – folytatja a történetét. – Még az elepi táborban mondogatta nekem báró Rohonczy György, ha egyszer kiszabadulunk, Ausztria felé veszi az irányt. Ez jutott eszembe a forradalom után is, amikor menekülni kényszerültem, s mit ad Isten, a traiskircheni táborban összetalálkoztunk. Ausztráliában voltak ismerőseim, de a báró azt tanácsolta, ne fussak olyan messze, a Benelux államokban befogadnak minket – emlékezik. Így is lett, a flandriai Melle plébánosa segítette őket az első években. – \'56-ban jönni kellett, a baráti kör segített elviselni a honvágyat, de azóta is azt érzem, sokat veszítettem, amikor elhagytam a hazámat – mered maga elé.

Pedig látszólag jól alakultak a dolgok. A lánnyal, akivel egykor együtt menekültek, családot alapítottak, gyermekeik születtek, sikeres vállalkozást vittek. – Igen ám, de a szülői ház melegét, a rokonokkal töltött vasárnap délutánokat soha nem tudom elfelejteni...

Közben sorra érkeznek a karácsonyi ebédre a flamand, magyar barátok, a CD-lejátszón magyar nóta szól, fogy a pörkölt, a tokaji. – A feleségemmel harminckétszer jártunk Magyarországon, de ilyen pörköltet ott sem találtunk! – meséli a flamand Alex. – Én már hat éve nem jártam otthon, be kell érnem ezzel – viccelődik Pál Zoltán, aki szintén \'56-os magyar. – Nyíregyháza mellett, Kótajban éltünk, a forradalom idején Debrecenben voltam egyetemista. Egy napon bejött a kollégiumba egy katona, azt mondja, aki harcolna a magyar szabadságért, délután 5-kor jöjjön el a megbeszélésre, aki fél, menjen haza. Lelkesek voltunk, fegyvert adtak a kezünkbe, igaz, én soha nem használtam. Viszont készült egy lista, ami november 4. után előkerült, s az ott szereplőket kezdték felkutatni. Egy barátom édesapja a rendőrségen dolgozott, és megígérte, ha forró lesz a helyzet, táviratozik, hogy meneküljek. Boldog születésnapot! – ez volt a titkos üzenet. 1956 karácsonya után pár nappal meg is jött a születésnapi köszöntés, édesanyám csodálkozva nézte az üzenetet, hiszen márciusban születtem. Akkor már tudtam, nagy a baj. Pedig dehogy akartam én elhagyni az országot! A menyasszonyommal már az esküvőt terveztük. De nem volt idő gondolkodni. Délután fél háromkor jöttem el otthonról, hatkor már dörömböltek a házunknál. Pár barátommal a nyugati határ felé indultunk gyalog, egyetlen iránytű segítségével. Szerencsénk volt, december 29-én az utolsók között voltunk, akiket a határzár előtt az osztrákok átengedtek – idézi fel.

Pál Zoltán szeretett focizni, sokaktól hallotta, hogy az osztrák gyűjtőtáborokban nyugati futballmenedzserek gyűjtik a tehetséges fiúkat, de az ő sorsa másképp alakult. – A táborban beszélgettem egy hasonló korú fiatalemberrel – mint kiderült, a későbbi francia elnök, Sarkozy apjával –, aki azt tanácsolta, ha nem vagyok kiemelkedően tehetséges, ne focizni menjek, inkább tanuljak. Belgium harminchat egyetemi ösztöndíjat ajánlott fel magyar fiataloknak, hatalmas szerencsével így kerültem a Genti Egyetemre, és geológus lettem.

Gyűlnek az érdeklődők körénk, sorjáznak az \'56-os történetek, kettétört sorsokról, újrakezdett életekről. Pálla Lajos veje nem sokat ért ugyan a magyar beszámolókból, de flamandként teljes jogú tag. Mint mondja, ő fogja átvenni a közösség vezetését. – Nem lesz egyszerű, látja, egyre kevesebb a magyar, az \'56-osok gyerekei, unokái már ritkán beszélik a nyelvet, nem is igen lehet őket idevonzani a magyar nótával és a pirospaprikával – magyarázza.

De akadnak meglepő történetek. Például Wim Horvathé, akinek az édesapja a húszas években érkezett Belgiumba. – A belgiumi gyermekmentő akció keretében majd harmincezer szegény magyar kisgyerek érkezett főként Flandriába, köztük volt az akkor hatesztendős édesapám is – meséli. Horváth Lajos apácákhoz került, közülük az egyik különösen szívén viselte a magyar kisfiú sorsát, nehezen engedte el egy év elteltével. Hazatérve azonban kiderült, a kisfiú édesanyja meghalt, édesapja eltűnt, a rokonok pedig nem tudták vállalni a nevelését. Így került vissza az édesanyjaként szeretett apácához Belgiumba. Ez azonban a magyarsága sorsát megpecsételte, a nyelvet is elfelejtette.

– Tízéves lehettem, amikor meglátogatott minket a nagybátyám Magyarországról. Apám korábban nem beszélt a gyökereinkről, de akkor megmozdult bennem valami. Olyan élmény volt ez, ami megváltoztatta az életemet – mondja Wim párás tekintettel. Ekkor kezdett magyarul tanulni, felkutatni a rokonokat, majd édesapja halála után a helyére lépett a flamand–magyar közösségben. Képeket mutat a gyulai rokonokról, édesapja gyermekkoráról. – Amikor megismertem a feleségemet, első közös utunkon Budapestre vittem. Láttam az apámon, hogy a szíve mélyén örül az érdeklődésemnek, holott ő már eltemette magában a múltat. Élete végén arra is sikerült rávennem, hogy még egyszer hazalátogasson – mondja.

Közben előkerül a baráti kör háromhavonta megjelenő lapjának legutóbbi száma, benne egy kis aktuálpolitikával, a budapesti fürdők bemutatásával, magyar útikalauzzal – mindez flamandul. Átlapozom, majd indulni készülök, néhányan figyelmeztetnek, vigyázzak Brüsszelben, veszélyes hely az mostanában, ők inkább elkerülik. Az előtérben, a Rózsika bárban a forralt bor közben elfogyott, de a lelkes flamand társaság még kitart. Magyarul szeretnének elköszönni, de sehogy nem sikerül, így rámutatnak a karácsonyi kis tábla feliratára: „Prettige feesten!, Kellemes ünnepeket!\"