Szövetség amerikai bábáskodással

A kelet-európai katonai együttműködésnek az új hidegháborús viszonyok adnak lendületet.

A legfeljebb ezerfős közös alakulatot még 1998-ban hívták életre annak a német–francia dandárnak a mintájára, mely a megbékélés és kölcsönös bizalomépítés elvét követve akár egy szélesebb értelemben vett európai védelmi struktúra alapja lehetett volna. Miként azonban a nyugati minta sem fejlődött tovább komolyan vehető összeurópai haderővé, a román– magyar utánzat sem tudott felmutatni az évenkénti közös hadgyakorlatoknál jelentősebb eredményt, így szélesebb körű és elmélyültebb román–magyar katonai együttműködés sem tudott belőle kibontakozni. Azzal együtt fájó mulasztásról van szó, hogy a Budapest és Bukarest közötti politikai kapcsolatok hullámzó természetével szemben a katonai kapcsolatok a közös zászlóalj fennállásának 17 éve óta kiegyensúlyozottnak tekinthetők. Persze a két dolog nem választható el egymástól, így nem csoda, hogy máig nem sikerült áttörni bizonyos „bizalmi falakat” például az információáramlás tekintetében. A román–magyar viszonynak persze a negatív történelmi előzmények miatt szokás egyedi jelleget tulajdonítani, de mindez elveszti jelentőségét annak fényében, hogy „barátibb” irányokban sem sikerült maradandót alkotni.

Lengyelországgal, illetve szélesebb, visegrádi keretek között is szimbolikus maradt a katonai együttműködés, amihez Prága és Varsó (például hadiipari jellegű) rivalizálása mellett a magyar–szlovák bizalomhiány is hozzájárult. A hajdan szépreményű horvát irányban sem sikerült jóformán semmit sem realizálni. Az egyetlen komoly eredmény a szlovén légtér felének magyar vadászgépek részéről történő őrzése.

Amit a térség országainak önszántukból negyed évszázad alatt nem sikerült megvalósítani, azt most amerikai inspirációra, az ukrajnai válság által nyilvánvalóvá tett „orosz fenyegetésre” válaszul pótolhatják be. A hajmáskéri lőtéren tegnap zárult, Bölcs Előrelátás fedőnevű román–magyar hadgyakorlat is azáltal emelkedett katonailag valóban releváns rendezvénnyé hosszú évek után, hogy a térségi szövetségesek megerősítésének címén egy amerikai páncélos felderítő század is csatlakozott hozzá, Bradley harcjárműveivel.

A szakmailag kétségkívül hasznos tengerentúli jelenlétnek azonban stratégiai következményei is vannak: olyan NATO-n belüli „keleti front” formálódik a Baltitól a Fekete-tengerig, melynek tagjait Németországgal, Franciaországgal és Olaszországgal szemben kevésbé kötik oroszellenes fellépésükben meghatározó nemzetközi gazdasági érdekek. Hogy az „új szövetség” résztvevői között lehetnek-e hangsúlyeltolódások – mint azt Magyarország esetében az Orbán-kormány láttatni igyekszik –, a következő évek katonai lépéseiből és a várható orosz reakciókból lehet majd kiolvasni.