Szemben állni egy egytonnás, színizom állattal, amely egyetlen mozdulattal képes lenne megölni, bárki bármit is mond, rendkívüli bátorságot igényel. Bár a matadornál van a fegyver, az ember és a bika összecsapása korántsem előre lejátszott küzdelem, még ha a harc az esetek többségében az állat halálával is végződik. Nem csoda, hogy a matador hagyományosan megbecsült, sőt kitüntetett tagja a társadalomnak, egyfajta hős, talpig férfi, aki nap mint nap szembenéz a halállal. Így volt ez évszázadokon keresztül, amíg az állatok jogainak védelmével és egy új gondolkodású nemzedék születésével valami meg nem változott.
Manapság a bikaviadal világszerte – legyen szó akár a spanyol ajkú országokról, akár például Indiáról – visszaszorulóban van, a tiltások eredményeképpen a viadalok száma alig egy évtized alatt kevesebb mint felére esett vissza. Az egykor teljesen megszokott, sőt büszkén vállalt hagyomány politikai kérdés, ezzel együtt pedig szégyellnivaló barbárság lett. A fiatal fiúk számára a matador már nem példakép, hanem hidegvérű gyilkos, a tenyésztők inkább a vágóhídra terelik jószágaikat, az aréna vér áztatta homokja helyén pedig divatos bevásárlóközpontok épültek. Nem feltétlenül azért, mert az események iránt megszűnt az érdeklődés – tavaly például Kolumbiában egy bikafesztiválra több százezren voltak kíváncsiak, nem beszélve a bikafuttatások divatjáról –, sokkal inkább azért, mert a véres sport úgymond politikailag inkorrektté vált. Hiszen miféle ember lehet az, aki önfeledten tapsol, ha egy védtelen állatot halálra szurkálnak? – kérdezik az állatvédők.
A közvélemény-kutatások szerint Spanyolországtól kezdve Mexikón át Kolumbiáig a bikaviadalok ellenzőinek száma meghaladja a pártolókét (spanyol nevükön taurinosokét), érdekes módon ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a többség teljesen betiltaná a hagyományt. Éles szakadék tátong ugyanakkor a korosztályok között, a fiatalabb nemzedék ugyanis már egyértelműen a viadalok ellen van. Ennek pedig napjainkban van egy fontos következménye – mondják az aréna szerelmesei –, mégpedig az, hogy Disney-rajzfilmek állatfiguráin felnőtt, a közösségi médiában és a világhálón sokkal otthonosabban mozgó generáció hatékonyabban és hangosabban tudja kifejteni nemtetszését. Pedig miről is van szó tulajdonképpen? – kérdezik a taurinosok. Szerintük a bika harcosnak született, aki szívesebben hal meg küzdelemben, még ha fájdalmak között is, mint a vágóhíd elektromos sokkolója alatt. Ráadásul szó sem lehet kínzásról, hiszen annak célja a fájdalom okozása, míg a viadalnak, akárcsak a vadászatnak, illetve egy áldozati állat levágásának egészen más az oka – védekezett elvi alapon az egyik francia filozófus, Francis Wolff.
Mindenesetre a bikát aligha kérdezte meg bárki is, de ez elmondható más sportok kapcsán is. Ott van a rodeó, ahol mindössze nyolc másodpercig kell megmaradni az izomkolosszus állat hátán, amely egyáltalán nem örül a próbálkozásnak. A riderök, azaz lovasok egyöntetű véleménye alapján ebben a küzdelemben nem az ember az esélyesebb fél, az állatvédők szerint azonban mégis a bika az áldozat, és annyiban kétségtelenül igazuk is van, hogy a bikán lovagoló ember aligha tekinthető természetesnek. Ennek ellenére a viadallal szemben a rodeó egyre népszerűbb, és mivel vér nem folyik, a kritikusok hangja is halkabb. Hasonló sport létezik lovakkal is, Argentínában például azért harcolnak, hogy nemzeti sportként ismerjék el a jineteadákat, a szelídítetlen lovak megülését. Az pedig bizonyos, hogy hiába tompítják a „cowboyok” sarkantyút, hiába laza az állat ágyékán áthúzott kötél, és hiába csak ösztökélésre használják az ostort, amelyik jószág egyszer megízlelte a rodeó homokját, az többé nem falatozik répát az ember kezéből.
