Mész a piacon, és az eget nézed, hogy lőnek-e

Így vált pokollá az élet a szíriai Rakkában – egy 30 éves szír nő feljegyzései.

Rukia Hasszan már az Aszad-rezsim elleni legkorábbi utcai demonstrációkon jelen volt – mint erről a Rakkát Csendben Lemészárolják (RIBSS) aktivistacsoport egyik alapítója, Abu Mohammed beszámolt. A felkelés erősödésével tízezrek érkeztek más városokból, a település pedig a forradalom szállodája néven vált ismertté. 2013-ra a Szabad Szíriai Hadsereg foglalta el a várost, olyan iszlamista szervezetek mellett, mint amilyen az An-Nuszra Front. Rukia Hasszan családja pedig hamarosan nem volt többé biztonságban.

Amikor az első támadások voltak Rakkában, a kurdokat deportálták, így Hasszan és családja Kobaniba utazott rokonokhoz, és ott is maradt három hónapig – számolt be a nő unokatestvére, Jehja Ali. „Rukia különleges lány volt. Érzékeny, akinek kimondottan fájt a sok igazságtalanság. Filozófiát tanítok, rengeteg éjszakát beszélgettünk át az emberi természetről és a szabadságról.”

Hasszan édesanyja attól tartott, hogy elveszítik üzleteiket, ezért visszatértek Rakkába. „Az övé volt a nagyon kevés kurd családok egyike, akik maradtak” – fejtette ki Ali. Egy évvel később, 2014-ben megszállta a települést az Iszlám Állam, és kikiáltotta kalifátusának fővárosává. Külföldi harcosok és az IÁ támogatói is a város köré sereglettek, ahol civilek százezrei estek így gyakorlatilag fogságba.

A filozófushallgatóhoz hasonlóan az orvosként dolgozó 27 éves nő, Raheb Alvani is rakkai volt, mielőtt egy évvel ezelőtt az Egyesült Királyságba menekült. Mint mondta, nem ismerte a nőt, de nagyon bátornak tartja, amit tett. „Rakkában, ahol felnőttünk, azt viseltél, amit akartál. Az emberek mindig jól akarták érezni magukat – szerettek kikapcsolódni a barátokkal. halászni vagy úszni a folyóban.” Az Iszlám Állam érkezése után viszont minden megváltozott. A nők csak fekete ruhában, abajában és nikábban léphetnek ki az utcára, imaidőben be kell zárnia az összes boltnak. Aki szembeszegül a szabályokkal, azt megbírságolják, megkorbácsolják vagy bebörtönzik. „Én voltam az egyetlen nő, aki teljes munkaidőben a kórházban dolgozott, de ezt is lehetetlenné tették a számomra” – mondta Alvani.

A városhatárban mindennapossá váltak a kegyetlen kivégzések, keresztre feszítések, betiltották a cigarettát, a zenét, és a nőknek azt, hogy férfi kísérő nélkül bárhová is menjenek. Bezárták az iskolákat, a falakat feketére festették, a várost pedig senki nem hagyhatja el engedély nélkül. „Két lehetőség maradt: próbáld elkerülni az IÁ-t, ami lehetetlenné teszi az életet, vagy hódolj be nekik a túlélés érdekében.”

Rukia Hasszan egyiket sem tette, inkább csak még dühösebben kritizálta a fennálló viszonyokat. „Mindennap csak tiltanak, tiltanak, tiltanak Már várom a napot, hogy engedélyezzenek valamit.” Az újságírók képtelenek voltak bejutni a városba, így még fontosabbá vált, hogy valaki dokumentálja a rakkai mindennapokat. Hasszan 2014-ben vette fel a kapcsolatot a Rakkát Csendben Lemészárolják csoporttal, Abu Mohammed elmondása szerint érdeklődött a projektjeik iránt. Miközben folyamatosan közölte, mi a helyzet a városban, az IÁ is belehúzott a propagandával: a nyugatról érkező harcosok, nők rendre közzétették képeiket, amiken turrmixot isznak, M&M’set esznek, és gyönyörködnek a naplementében. Az Iszlám Államhoz beálló európaiak igyekeztek elhitetni, hogy egy dzsihadista utópiában élnek, miközben Hasszan helyzete egyre nehezebbé vált. „A közeljövőben mindannyian curryt fogunk enni sült tésztával Rakka utcáin. Az itteni civileknek megvan most az a fantasztikus lehetőségük, hogy orvoslást tanuljanak” – írta egy brit dzsihadista, Siddhartha Dhar (jelenleg Abu Rumaysah al Britaninak nevezi magát) tavaly kiadott 47 oldalas kalauzában, melyben azt írja le elmondása szerint, milyen az élet az Iszlám Államban.

Hasszan nem egészen ilyesmikről számolt be. „Ma egy tunéziai harcos megállított engem az iszlám viseletem miatt. Nem figyeltem rá, és továbbsétáltam, de azt kívántam, bár lenne egy pisztolyom, hogy lelőjem. Véget akarok vetni ennek a megalázó helyzetnek, ezek az emberek fölöttünk hatalmaskodnak. Elegem van belőlük és a hatalmukból, abból, hogy másodrendű állampolgár vagyok. Isten, segíts minket!”

A Rakkát Csendben Lemészárolják csoport nem volt biztonságban: 2014 májusában ki is végezték egy újságírójukat a település egyik terén. Ezt újabb kivégzések követték, halálukat pedig lefilmezték, figyelmeztetésként társaik számára. Hasszan mégsem hallgatott. „Az egyetlen dolog, amire a világi férfi emlékszik a Koránból, hogy Isten a legkegyelmesebb, és minden ebből következik. Az egyetlen, amit a szélsőséges iszlamisták ismételgetnek, hogy keménynek kell lenni a hitetlenekkel szemben, és kegyelmesnek a hívőkkel – de számukra mindenki hitetlen, akár muszlim, akár nem.”

Légi csapások indultak, az Iszlám Állam pedig korlátozta az internet-hozzáférést, saját harcosait is internetkávézókba kényszerítve. Hasszan közben arról írt, hogy még mindig van, akinek rosszabb: „mi internetért sírunk, az aleppóiak vízért. Gyerünk, vágjátok el az internet-hozzáférést, a postagalambjaink nem fognak panaszkodni.”

Családja, barátai aggódtak érte, Jehja Ali figyelmeztette, hogy óvatosabban posztolgasson, más neveket használjon, de a nő dühében őt törölte az ismerősei közül. „Azt mondta, nem érdekli, ha az IÁ elveszi az életét. Hogy az élet értéktelen szabadság és méltóság nélkül” – fejtette ki a nő egy másik unokatestvére, Abdullah.

A nő letartóztatása után kétségbeesett családja mindennap próbálta felkeresni őt a börtönben, de nem engedélyezték a látogatást. Facebook-oldalát nem kapcsolták le, inkább arra használták, hogy tőrbe csalják barátait, legalább öt embert tartóztattak le így. A családtagok, ismerősök hónapokkal később értesültek, hogy megölték a nőt. Újév napján bátyja ismét felkereste az IÁ embereit, azt mondták neki, kivégezték öt másik nővel együtt. Holttestét nem adták ki a családnak.

Hasszan unokatestvérei azóta sem tudtak kapcsolatba lépni a nő rakkai családjával. Rukia utolsó Facebook-posztjában azt írta, Rakkában van, és halálos fenyegetéseket kap. „Ha az IÁ letartóztat és megöl, az rendben van, mert ha lefejeznek, megmarad a méltóságom, ami még mindig jobb, mint megalázkodva élni.”