Már az ókori római időkben is bundáztak meg sporteseményeket, hogy így nyerészkedjenek a fogadásokon – derült ki egy egyiptomi papiruszból, amelynek fordítását a brit The Times napilap is közölte. Az ógörög szöveg szerint a meccsfixálás 267-ben, Gallienus császár uralkodása idején (253–268) történt, amikor egy, a győzelmeiről híres, így mindenképp favoritnak számító Nikantinusz nevű birkózót egy bűnbanda lefizetett, hogy veszítsen. Az érdekes kordokumentumra azok között a híres papiruszok között bukkantak, amelyet 120 éve találtak a Kairótól mintegy 200 kilométerre délre fekvő, egykor Oxirinkusznak nevezett településen. A szöveget önkéntes kutatók fordították le, mert korábban nagyon lassan ment a források feldolgozása, ám most egy internetes program keretében a munkához csatlakozók is értelmezhetik a szövegeket.
A most publikált forrás szerint a vesztegetők 3807 drachmát – mai értéken nagyjából száz font – adtak a tinédzsernek és az őt menedzselő apának, Aurelius Aquilának. – A vereségnek ráadásul annyira hitelesnek kellett lennie, hogy a bírók se gyanítsanak semmit, különben – ahogy azt a szerződésbe is belefoglalták – Nikantinusz nem kapott volna semmit – mondta a történetet ismertető Dirk Obbink. Az oxfordi egyetem klasszika-filológus professzora szerint amúgy maga a fiatal „vesztes” és apja is arra fogadott, hogy Nikantinusz elbukja a meccset, amelyet a 138. Nagy Antinoeia játékok keretében rendeztek meg.
A fogadási csalás jelenségére már korábbról is ismertünk példát, ahogy arról Dirk Obbink is beszélt, így már Kr. e. 12-ből is, ám azokra csak közvetett bizonyítékok voltak. Ez az első közvetlen forrásutalás a fogadások ilyen jellegű manipulálására. Egyébként a Caesarok élete című művében már Suetonius is megjegyezte Neróval kapcsolatban, hogy a császár képtelen volt veszíteni, s a ló- vagy épp fogatversenyek alkalmával a kedvencein kívül más nemigen nyerhetett. A magát is megmérető és „véletlenül” mindig győztes Nero pedig annyira nem bírt el más győztest magán kívül, hogy a korábbi elsők szobrait is eltüntette a közterekről. Ha hihetünk a forrásoknak, a négy nagy versenykocsi-frakció – kék, zöld, vörös és fehér – közül a zöldekkel szimpatizált. Így nem volt nehéz kitalálniuk a fogadóknak, hogy melyik színű istálló lesz a győztes, ha a császár is kilátogatott a versenyre.
