Megtörhet Eritrea magányos büszkesége

A rezsim nem fogad el segélyt; a „nemzeti szolgálat” és a nyomorúságos fizetések elől menekülnek a lakók.

Az árak viszont rendkívül magasak, már amikor nincs épp áruhiány (egyébként jegyrendszer van). Önálló termelés alig van, a kereskedelem pedig pang. Etiópiával továbbra is kvázi háborúban állnak, Dzsibutival szintén rossz a kapcsolat, a térségből Szudánnal, illetve Szaúd-Arábiával működik az árucsere. Az ENSZ-szankciók mellett nagy gondot okoz az elmaradt energiaszektor: áram még a fővárosban is csak napi 10 órán keresztül van, a vízellátás minimális,

rendszeresen előfordul, hogy hetente csak egyszer tölthetik fel az otthoni tartályaikat, és ez a víz is csak felforralva fogyasztható.

A kormány a gyarmati múlt és a háborúk miatt bizalmatlan a külföldiekkel, ezért hiába a sok ásványkincs a föld alatt, a befektetők csak az állammal közös cégben nyithatnak bányát. Húzóágazat lehetne a turizmus is, de a vörös-tengeri partvidéken egy alig százméteres, állami strandszakasz és néhány hotel árválkodik. Hiába van ott a török kori masszavai városmag vagy az olasz gyarmati építészet csodái Aszmarában, a fővárosban, ha az infrastruktúrát egy autóút jelenti, és vízumot is nehéz kapni.

Ugyanakkor Eritrea kormánya hitelt nem tud és nem is akar felvenni, segélyt pedig büszkeségből és bizalmatlanságból nem fogadnak el. Nem akarnak semmilyen külföldi befolyást, mint mondják: „Eritreában nincs válság.” Volt, hogy minden nemzetközi szervezetet kiutasítottak az országból, az EU is csak öt éve térhetett vissza. – De minden velük együttműködőt azóta is alaposan szemmel tart az állam – mondta illetékesünk.

– Mindamellett az emberek békések és kedvesek, és jó a közbiztonság – mesélt saját tapasztalatairól az EU-munkatárs, hozzátéve: ő fehér nőként félelem nélkül sétálhat éjszaka a kivilágítatlan utcán. Ami még érdekes, hogy az országból hiányoznak az etnikai-vallási feszültségek, noha Eritrea nyolc törzsnek és számos felekezetnek ad otthont: a háborúkban edzett nemzeti büszkeség fontosabb. Emellett pedig az alsó és középső szinteken hiányzik a korrupció.

Az utcákon sétálva egyébként nem a depresszív nyomor vagy az észak-koreai vasfegyelem fogad: az emberek mosolygósak, tiszták, igényesen öltözködnek. Megszólalónk szerint, aki „spártai Kubaként” írta le a helyzetet és az utcák hangulatát, talán az olasz gyarmati évekből maradhatott meg a latinos életvidámság és a kávékultúra – épp a kisebb kávézók, az apró műhelyek a magánvállalkozás csúcsai. Az emberek jórészt belenyugodtak, hogy az ország függetlensége ilyen szerény lehetőségekkel jár, a lázadóbbja pedig már disszidált. A legutóbbi kivándorlási hullámot ugyanakkor a kormány már próbálja új vízumkorlátozásokkal megfogni, és várhatóan az EU is támogatja majd a migráció helyi megfékezését.

Az EU-val egyébként kifejezetten baráti a helyiek viszonya, ugyanakkor a felkészületlenség, a pontatlan statisztikák, a szakemberhiány is akadályozza az érdemi közös munkát; illetve szembetűnő a különbség a szigorúan szabályozott uniós és a helyi mentalitás között. Mint megtudtuk, az EU, amely kezdetben az agráriumot támogatta, a mostani 200 milliós program keretében főként – az eddig kizárólag a drágán importált benzin elégetéséből szerzett energia helyett – a zöldenergia bevezetését támogatja; emellett a már említett szakemberhiányt is próbálják orvosolni.

Megszólalónk egyébként határozottan a gazdasági nyitás szándékát látja a kelet-afrikai országban. Ennek egyik jele, hogy az egyiptomi mellett most már török, dubaji és katari repülőtársaságok is szállítják az utasokat Eritreába. Jelentősen megszaporodtak a kínai és szaúdi befektetések a már említett módon a bányászatban, és Katarral is megindult az üzletelés, Aszab kikötőjét pedig jó pénzért 30 évre „kölcsönadták” Szaúd-Arábiának.

Eközben számos kérdés nyitva maradt: lesz-e új, kedvezőbb, vagy nem rögzített dollár–nakfa-árfolyam, feloldják-e a teljes kereskedelmi monopóliumot, és el tudják-e fogadtatni a külföldi tőkével a már említett speciális beruházási gyakorlatot, hogy végre lendületet vegyen a gazdaság? A kormány korábban ígéretet tett a „nemzeti szolgálat” beszüntetésére, de hogy bírja ezt majd az erre épülő gazdaság? Megszólalónk úgy vélte: Eritrea sorsa a következő hónapokban dől el.