Mikor bő harminc évvel ezelőtt Szaddám Huszein megépíttette a Tigris folyó partján a moszuli gátat (akkori nevén Szaddám-gát), a monumentális építmény egyben rendszerének és Irak erejének szimbóluma is volt. Bár a német és olasz építőknek aligha ez volt a céljuk, a jelkép túl jól is sikerült, hiszen a gát, akárcsak a diktátor, már kezdetektől fogva ingatag lábakon állt. Szó szerint értve, az alapot képező talaj jelentős részét ugyanis gipsz alkotja, amelyet a víz folyamatosan kimos az építmény alól. Ezt a mérnökök persze pontosan tudták, ám a határidő, illetve a költségvetés szűk kereteket szabott, így maradt a kétes megoldás, az állandó utántöltés és javítások.
A moszuli tehát sosem volt a világ legbiztonságosabb gátja, a folyamatos ellenőrzés azonban többé-kevésbé szavatolta, hogy ne történhessen tragédia. Az a rendszer azonban, amely működött békeidőben, hirtelen veszélyes hiányossággá vált a háborúban. Így volt ez már a 2003-as amerikai intervenció idején – Szaddám csapatai állítólag a levegőbe akarták repíteni az építményt –, és nincs ez másképp most sem. Miután 2014-ben az Iszlám Állam csapatai elfoglalták a Moszultól mintegy 50 kilométerre fekvő gátat, visszaszerzése az egyik legfontosabb stratégiai cél lett, hiszen a terroristák ezzel nem csupán Irak áramellátásának jelentős részét uralták, hanem egyúttal egy potenciális tömegpusztító fegyver is a kezükbe került. Az amerikai légierő támogatásával kísért kurd pesmerga és iraki csapatok ellentámadása nem is váratott sokáig magára, és a dzsihadistákat még abban az évben kiűzték.
Az Iszlám Állam rövid megszállása azonban nem múlt el nyomtalanul. A karbantartási munkálatok hat hétig elmaradtak, ami nehezen feltérképezhető, ám valószínűleg súlyos károkat okozott az építményben. Amerikai szakemberek vizsgálata megállapította, hogy a gát azonnali felújításra szorulna, és különösen a csapadékos tavaszi időszakban fenyeget azzal, hogy átszakad. Számításaik szerint ha a katasztrófa bekövetkezne, a százméteres hullámok nemcsak a közeli Moszult sodornák el, de az ár még Tikrítre, a szamarrai gátra, így Bagdadra is veszélyt jelentenének, és akár félmillió ember életét is kiolthatnák.
Nem osztják az amerikai vészforgatókönyvet az irakiak, akik szerint szinte semmi esélye a gát átszakadásának, ám ha mégis megtörténne, az sem okozna ilyen nagyságrendű károkat. Ettől függetlenül az egyértelmű, hogy az építmény felújításra szorul, amelyre a bagdadi kormány már szerződést is kötött egy olasz céggel. A munkálatok még nem kezdődtek el, azt azonban már lehet tudni, hogy a 300 millió dollár körüli költségeket a Világbank hiteléből fizetik majd. Tavaly decemberben Matteo Renzi olasz kormányfő azt is kilátásba helyezte, hogy egy 450 fős katonai különítményt küldenének Irakba a gáton dolgozó munkások védelmére, bár az iraki fél ezt ellenezte.
Ha a moszuli gát nem is szakad át, még mindig a levegőben lóg egy másik veszély. Alig néhány kilométerre ugyanis már az Iszlám Állam az úr, Irak második legnagyobb városa, Moszul még az ő kezükben van. A stratégiailag rendkívül fontos építményt a dzsihadistáknak megtartaniuk sem sikerült, így az sem valószínű, hogy vissza tudnák foglalni, egy jól szervezett merénylet végrehajtása vagy a nehéztüzérség bevetése azonban mindig fenyegetést jelent, még akkor is, ha a több méter vastag betonfalak lebontása nem olyan egyszerű feladat. Effajta támadás a terrorszervezetnek egyelőre nem érdeke, hiszen ezzel saját állásaikat is megsemmisítenék, ha azonban egyszer visszavonulásra kényszerülnek, a „felperzselt földhöz” hasonlóan bevethetik az „elárasztott föld” taktikáját. Az iraki kormányerők és a kurdok a Moszul elleni ostromot régóta ígérgetik, és körzetében már jelentős csapatokat is összevontak, az offenzíva azonban még várat magára, és nem is valószínű, hogy elsietnék. Addig legalábbis biztosan nem, amíg az olyan biztonsági lyukakat százszázalékosan be nem foltozzák, mint a moszuli gáté.
