Szekér zötykölődik végig Európán, benne egy özvegyasszony családjával. A levert szabadságharc derékba törte életüket, az asszony elhatározta, fia után indul, ha kell, a világ végére is. Nem túlzás: úti céljuk valóban a világ túlsó felén van, Amerikába igyekeznek. Kockázatos vállalkozás, de maradni sem lehet, ’49 után az egész családra megtorlás várt, az elmúlt éveket egy tömlöc mélyén töltötték. A szabadságharc bukása után megesett az ilyesmi, de esetükben a császáriak dühe érthető: az özvegy a forradalmi események egyik elindítójának, Kossuth Lajosnak az édesanyja. Szabadulásuk a bécsi amerikai nagykövet közbenjárásának köszönhető, szigorú feltétellel: nem csupán a Monarchiát, egész Európát el kell hagyniuk. 1852. április 26-án kapják kézhez menlevelüket, május végére Belgiumba ér a szekerük.
– Méltánytalannak éreztem, hogy míg Magyarországon a legkisebb faluban is utca, tér van Kossuth Lajosról elnevezve, addig édesanyjáról egyszerűen megfeledkezett az utókor – mondja Balogh András, a brüsszeli magyar nagykövetség első beosztottja, aki felkarolta Kossuth Lászlóné született tyrlingi Weber Karolina emlékének ápolását. A véletlennek köszönhető, hogy az ügy felszínre került: a diplomatához egy napon beállított egy idős belgiumi magyar, és átadta Kossuthné halotti anyakönyvi kivonatának eredeti példányát. – Kíváncsivá tett a dolog, elkezdtem kutatni a megmaradt nyomok után, amiben nagy segítségemre volt az itt élő Kun Miklós történészprofesszor, a belga–magyar kapcsolatok kiváló ismerője – fogalmaz Balogh András. Mint kiderült, Belgiumba érkezésükkor a művelt, franciául jól beszélő Weber Karolina menedéket kért az akkori belga igazságügyi minisztertől. Bár útlevelük csak az országon való átutazásra jogosított, a belgák igyekeztek segíteni a családot, ami az osztrák diplomácia nyomásgyakorlása mellett meglepőnek tűnhet.
– Belgium mindig is szimpatizált a magyar forradalmakkal, a szabadságharc leverését követően több száz magyar katona lelt itt új hazára. Sőt, miközben az európai uralkodók jó része elítélte a magyar felkelést, a belga közvélemény lelkesen üdvözölte – emeli ki Balogh András. Ennek számos esetben tanújelét adták: Kossuth Lajos 1851-es Southamptonba érkezését követően a belgák három hét alatt 12 ezer aláírást gyűjtöttek össze, amelyben támogatásukról biztosították a kormányzót. De Haynau 1852-es brüsszeli látogatása is felháborodást keltett belga liberális körökben. A tábornok tiszteletére rendezett fogadáson bor helyett marhavért öntöttek a „hóhér” poharába, a vendégek pedig a „Le a tirannussal!”-t skandálták, és a Brabanconne-t, a belga himnuszt énekelték.
Kossuth Lajos édesanyjának brüsszeli tartózkodása korán szomorú fordulatot vett, a kimerítő utazást követően a hatvankilenc éves asszony megbetegedett, majd 1852. december 28-án elhunyt. Nem sikerült találkoznia fiával, aki pedig Angliából minden követ megmozgatott ennek érdekében. Ahogy azt a Liberté (Szabadság) című belga lap megírta: „Kossuth száműzetésének egyik legnagyobb megpróbáltatása volt, hogy nem lehetett jelen anyja utolsó pillanatainál.” A temetésre, az ott élő magyarok demonstrációját elkerülendő, titokban került sor a Saint-Josse-Teen-Nood-i temetőben, ahogy Jósika Miklós emlékirataiban említi, „setétben, egyetlen kis lámpa világításában”. A temetőt még a 19. században áthelyezték, a csontok egy osszáriumba kerültek.
– Kossuthot annak idején a száműzetés körülményei megfosztották attól, hogy jelen legyen édesanyja temetésén, és méltó síremlékről gondoskodjon. Úgy éreztem, mi, magyarok örököltük meg ezt az erkölcsi kötelezettséget – magyarázza Balogh András. Emlékbizottságot hoztak létre, amelyben tevékeny részt vállalt Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója is. A költségeket közadakozásból fedezték, a támogatók között voltak magyarországi és határon túli önkormányzatok, brüsszeli magyarok, európai parlamenti képviselők. A Veres Alpár tervei alapján készült emlékművet Csirpák Viktória szobrászművész készítette. Az avatásra 2015 júniusában került sor, Herczegh Anita, a köztársasági elnök felesége és Nagy Zoltán nagykövet leleplezték a síremléket, Sógor Csaba református lelkész, európai parlamenti képviselő és Havas István, a brüsszeli katolikus misszió vezetője pedig felszentelték a sírt.
A brüsszeli magyarok magukénak érzik az emlékhelyet, és örömmel gondozzák a sírt. Bucz Júlia zenepedagógus tíz éve él Brüsszelben, édesanyjával rendszeresen kijár az emlékoszlophoz. – Balatonkenesén a Kossuth utcában nőttem fel, és a házunkhoz közeli Kossuth-szobor miatt gyermekkorom óta sokat jelentett számomra a ’48-as szabadságharc emléke. Otthonról hoztam azt a késztetést is, hogy a síremlékeket gondozni, elődeinkre emlékezni kell. Természetesnek éreztem, hogy halottak napján kimegyünk Kossuth édesanyja sírjához pár mécsessel, tavasszal pedig virágokat ültetünk az emlékoszlop köré – mondja. Balogh András abban bízik, a brüsszeli magyar cserkészcsapat is továbbviszi ezt a küldetést. Felidézi, egy idős brüsszeli magyar így fogalmazta meg ennek a jelentőségét: „Több ez számunkra, mint egy síremlék, itt idegenben összeforrasztja az ismeretlen katona sírját az ismeretlen édesanya emlékművével. Olyan hely ez, ahová mindenki elhozhatja az emlékezés és a szeretet virágait.”
