Hogy mégis hogyan kerülnek az ellenséges Szíriából éppen egy izraeli kórházba a sebesültek? Kérdésünkre csak homályos válaszokat kapunk. A főorvos szerint a határ közelében fekvő intézményben 2013 óta már több mint 600 embert láttak el, de összességében országos viszonylatban több ezerre tehető a szomszédból érkező páciensek száma. Az átkelők persze zárva vannak, és szinte egy madár sem tud átszállni észrevétlenül, nemhogy egy ember átjönni. Direkt kapcsolat tehát nincs, csak amolyan hallgatólagos megegyezés: mivel a polgárháború dúlta országban az egészségügyi rendszer jelentős része megsemmisült, az utolsó reményt az ősellenség, Izrael jelenti.
Amennyire ki tudjuk hámozni, az évek során így aztán furcsa gyakorlat alakult ki: az arra vállalkozó sebesült szíreket a határhoz viszik, ahol Izrael a katonaság felügyeletével átveszi és kórházba szállítja őket. A sérültek a legmodernebb ellátásban részesülnek, ám miután úgy-ahogy rendbe jöttek, visszaviszik őket Szíriába. Mindezt humanitárius indokokból, a milliókra rúgó költségeket pedig közpénzből és adományokból fedezik. Amit pedig remélhetnek érte, csupán annyi, hogy néhány ellenséggel kevesebb lesz a túloldalon.
Márpedig ami ott folyik, az a képeket elnézve maga a pokol. Laikus szemmel az iszonyú sérülések halálosnak tűnnek, ám Lerner doktor a sokat látott veteránok egyszerűségével mutogatja, hogyan mentett meg félig lerobbant végtagokat, hozott vissza a halál küszöbéről életeket. Sokat elmond a modern hadviselésről, hogy a főorvos elmondása szerint leggyakrabban a rakéták, a robbanások okoznak sérüléseket, szörnyű pusztítást végeznek a repeszek is, míg golyó ütötte sebbel csak elvétve találkoznak.
„Az első: menteni, ami menthető!” – figyelmeztet Lerner, majd elmagyarázza, hogyan varrják a megmenthető részeket ideiglenesen ép területekhez, és éppen ennek példája „tréfájának” tárgya, a térdből a fej felé meredő lábszár. Hihetetlen, de a hatszáz közül eddig összesen csak nyolc sebesült halt meg a kórházban, és átlagosan tizenkét nap után ezek az emberek saját lábukon térnek vissza Szíriába. Maradniuk nem szabad, de nem is akarnak. Mint az orvos elmondja, az egyik legnagyobb problémája éppen az, hogy nem tudja figyelemmel kísérni páciensei jövőjét, így fogalma sincs az esetleges későbbi szövődményekről.
Ottjártunkkor a kórházban két szír sebesültet ápolnak. A kórtermek között nincs különbség, míg az egyikben még egy zsidó pácienst helyeztek el, közvetlenül mellette már az ellenséges országból érkezett „vendégeket”, igaz, a biztonság kedvéért egy izraeli katona is ott strázsál az ajtó előtt. Az egyik ágyon fiatal szír férfi fekszik (képünkön) , egyik lába helyén csupán protézis, másikat csavarok tartják össze.
„Izrael a barátom!” – vágja rá azonnal angolul, amikor arról faggatjuk, hogyan viszonyul most „ősellenségéhez”, és állítja, semmi baja nem származhat abból, ha visszatértekor kiderül, Izraelben kezelték. Azt mondja, az ellenzék egyik központjából, a dél-szíriai Daraából származik, és a hadseregben harcolt, az azonban már nem derül ki, ezalatt pontosan melyik milíciát is érti. A kormányét aligha, ugyanis szerinte egy orosz rakéta szakította le a lábát. Ha valóban így van, a sors többszörösen furcsa játékot űzött vele. Nem elég, hogy a muszlim vallású szír harcost az ellenséges zsidó államban gyógyították meg, de mint megtudjuk, Lerner doktor Vlagyivosztokban született. Az orosz rakétától egy orosz orvos mentette meg.
