Mi marad a német liberalizmus fenegyereke után?

A pénteki uniós csatazaj alatt szinte észrevétlen távozott a német politikus, akit ma sem illik kedvelni.

A Bundestagban Westerwelle kíméletlenül ostorozta a túlköltekező államot, a nagyra nőtt bürokráciát, a gyarapodó szabályokat, a balos tilalomfákat, a zöldhumanizmust. Elutasította a szocdemek jóléti államát – mert költségesnek tartotta –, és bírálta a zöldeket, mert szerinte a környezetvédelem a gazdasági fejlődés, a növekedés és a kreativitás korlátja. Alig volt azonban mondanivalója a társadalmi kérdésekben; az FDP szociálliberális, emberi jogi vonalát teljesen le is építette. Az adócsökkentés jelszava, amit a 2009-es választási kampányban hatalmas, német zászlós plakátokon hirdetett, meghozta egyedül is a sikert, és a Westerwelle vezette FDP történelme legjobb eredményét, tizenöt százalékot ért el a választásokon. 2009-ben Guido Westerwelle, a neoliberális fenegyerek, a baloldal által megvetett, kinézett politikus a csúcsra ért: Angela Merkel második kormányában külügyminiszter és alkancellár lett.

És ekkor kezdődtek a problémák. Valahogy nem állt jól az ellenzéki debatter Westerwellének a kormányzati pozíció. Külügyminiszterként felkészületlennek tartották, és valóban nem igazán derült ki, mi is lenne az ő külügyi irányvonala. Persze a sajtó és a baloldali ellenzék Westerwellét kezdettől nem volt hajlandó elfogadni az új szerepében. Pedig egy-egy lépése egyáltalán nem is volt olyan rossz, mint ahogy azt bírálói beállították. Már hivatalba lépésekor sokan felhorkantak, amikor például a sajtótájékoztatóján az őt angolul kérdező BBC-s újságírót kioktatta, hogy „ez Németország, és itt németül beszélnek”. A baloldal rögtön német arroganciát kiáltott, pedig inkább kellett volna a BBC-n felháborodni, amely képes volt egy németül nem tudó tudósítót Berlinbe küldeni. Szintén keményen támadták Westerwellét, amikor 2011-ben nem olvadt el az arab tavasz illúziójától, és nem támogatta Kadhafi megbuktatását. Akkor ezért gonosz, különutas németnek számított, ma viszont megállapíthatjuk: látva a jelenlegi líbiai káoszt, talán mégiscsak Westerwellének volt igaza. A baloldal azonban soha sem tudta neki, a bonni polgárgyereknek megbocsátani a kemény mondatait. Például arról, hogy a jóléti állam „késő római dekadencia” lenne, vagy hogy „a minimálbér maga az NDK, csak fal nélkül”. A „demokratikus szocializmus” eszméjét Westerwelle pedig egyszerűen „vegetáriánus mészárszéknek”, azaz lehetetlenségnek tartotta.

Még homoszexualitásában sem volt elég jó a baloldali köröknek: Westerwelle a másságát ugyanis sohasem politikai kérdésnek, hanem szigorúan magánügynek tartotta. Támogatta a melegek jogainak bővítését (pár éve arról beszélt például, hogy bizonyosan még halála előtt a homoszexualitás teljesen bevett dolog lesz a világban), maga is élt az élettársi kapcsolat lehetőségével, de a baloldal hiányolta belőle a melegjogi aktivistát. Westerwelle azonban liberálisként nem akarta másoknak előírni, mi a jó élet. Az ő liberalizmusa individualista volt: élni és élni hagyni. Nem hitt a világjobbító ideákban, eleve nem hitt a társadalomban, hanem az egyént akarta védeni – a konzervatívoktól ugyanúgy, mint a baloldaltól. Az adócsökkentés jelszava ezért nem kongott üresen, mögötte ugyanis ott volt Westerwelle egész politikai filozófiája, szabadságszeretete, „élni hagyása”. Merkel azonban a 2009 utáni koalícióban minden ilyen tervet lesöpört az asztalról, és az FDP radikális adóreformjáról hallani sem akart. A párt, amely 2009-ben tizenöt százalékot kapott egyetlen ígéretért, ott maradt hát üresen Merkel mellett a koalícióban.

A liberálisok népszerűsége rohamosan zuhanni kezdett, és 2011-re világos lett, hogy nagy a baj. Westerwellét sajátjai megbuktatták – mintha ő lett volna csak felelős a népszerűségvesztésért. 2013-ban, amikor az FDP kiesett több mint hatvan év után a Bundestagból, már nem Guido Westerwelle vezette a liberálisokat, mégis az ő nevéhez égett oda a bukás. A kudarc utólagosan elhalványított mindent: Westerwelle nem a slágfertig debatterként, hanem egy összezuhant párt politikusaként szállt ki 2013-ban a közéletből.

A 2009-es győzelem gyakorlatilag az ő műve volt, a 2013-as bukást viszont közösen hozta össze az FDP. Westerwellét mégis nyomasztotta a történelmi teher. A baloldali média, mainstream és kultúrelit egész politikai pályafutása során kinézte, megvetette, kinevette. A 2009-es tizenöt százalékkal Westerwelle visszavághatott nekik. Mégsem tudta az akkori diadalmas mosollyal elhagyni a politikai színpadot. És ez nagyon-nagyon fájt neki.

2013 után teljesen visszavonult. 2014-ben leukémiát állapítottak meg nála. Tavaly úgy látszott még, hogy túléli. Könyvet jelentetett meg 2015-ben „a két életéről”. Amennyire szenvedéllyel űzte a politikát, olyan könnyen tudta otthagyni, és nagyon vágyott egy második, nyugodt életre párja mellett. Nem adatott ez meg neki. 2015 decemberében újra kórházba került, állapota folyamatosan romlott. Péntek kora délután hunyt el egy kölni kórházban, ahol – a bulvárújságírók zaklatásait elkerülendő – álnév alatt kezelték.

Mi marad utána? Westerwelle vitaképessé, szellemessé, ütőssé tudta tenni a német liberalizmust. Ma azonban a parlamenten kívüli lét látszik csak mint hagyaték. Pedig az FDP ma újra növekszik – mégpedig Westerwelle receptjével. Ezt azonban saját pártja sem fogja beismerni. Guido Westerwellét ugyanis még most sem illik kedvelni.