Most vasárnap elnököt választ Ausztria, s ha a jelöltek egyike sem szerzi meg a szavazatok több mint felét, második fordulóra lesz szükség. Ez elég valószínű, viszont felettébb kérdéses, ki is lesz az a két jelölt, aki továbbjut. Összesen hat jelölt indul, és gyakorlatilag az építővállalkozó-showman, Richard Lugner kivételével – aki egyebek között a Bécsi Operabálra évente „szállított” egy-egy bulvársztárról híres – gyakorlatilag mind az öt jelölt esélyesnek tekinthető, noha a legtöbben a Zöldek egykori elnökének, a közgazdászprofesszor Alexander Van der Bellennek a győzelmére fogadnának.
A jelöltek tekintetében elég bizonytalanok a közvélemény-kutatók, de egyvalami egyértelmű: a választók többsége nem bánná, ha ezúttal nem a két kormánypárt valamelyike adná az államfőt.
Önmagában az a tény, hogy az osztrák államfőválasztás többesélyes, és a kormánypártok: a szocdemek és a néppártiak jelöltjei akár be sem jutnak a második fordulóba, szenzációval ér fel.
Az osztrák második köztársaságot kezdettől fogva a konszenzusos politika határozta meg, amelyben a két nagy párt – az Ausztria Szociáldemokrata Pártja (SPÖ) és a konzervatív Osztrák Néppárt (ÖVP) – hol közösen, hol külön-külön, de együttműködve uralták a teljes politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális életet. Tulajdonképpen az ellenzéket a nyolcvanas évekig eleve csak a nácik és liberálisok sajátos szövetségeként alakult Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) képviselte, majd mellette jelent meg a kilencvenes években a Zöldek – A Zöld Alternatíva. A vörösek és feketék uralma azonban gyakorlatilag – a 2000 és 2006 közötti, tisztán jobboldali Schüssel-kormányt leszámítva – töretlen volt. Ők adták a kancellárt, az államfőt, de egészen az iskolai portásig bezárólag mindenkinek piros vagy fekete párttagkönyve volt.
Már Jörg Haider 1990-es berobbanásával elkezdett rogyadozni ez a nagykoalíciós rendszer, Haider ugyanis nem csupán a szélsőjobboldaliakat, de az elégedetlen konzervatív polgárokat, liberálisokat és kiábrándult munkásokat is meg tudta szólítani. Kormányon aztán az FPÖ saját dilettantizmusába és óriási korrupciós ügyeibe belebukott.
Ma azonban a Haidernél jóval szerényebb intellektusú, fogtechnikusi végzettségű Heinz-Christian Strache növekszik immáron harminc százalék felé. Az FPÖ ismét nem csupán az Ausztriában önmagában is még mindig jelentős náci vagy jobboldali radikális tábort, de számos munkásszavazót is maga mellé állít. A menekültválságban – amelyben az FPÖ Orbán Viktor legjobb tanítványának és csodálójának bizonyult –
Strachét az sem tudja megállítani, hogy immáron a szocdem-néppárti kormány is orbáni recepteket, határzárokat alkalmaz.
A nagykoalíciót már csak történelmi okokból, esetleg kegyeletből lehet nagynak nevezni: a szocdemek és a néppárt a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint együttesen sem kapná meg a szavazatok felét.
E fordulat egyik jelentős állomása lehet a most vasárnapi elnökválasztás. A két „nagy” párt eleve elég gyenge jelöltekkel indul: az SPÖ a bécsi szociális lakások alkalmazottainak egyik szakszervezeti képviselőjét, azaz a „főházmester” Rudolf Hundstorfert indítja, az ÖVP pedig a párt jobboldaláról választott jelöltet, az egykori parlamenti elnököt, a nyugdíjas-tagozat elnökét, Andreas Kholt.
Mind a két jelölt majdnem karikatúraszerűen igazolja pártja állapotát: Hundstorfer tizenöt éves kora óta a szakszervezeti mozgalomban ténykedik – azaz állami íróasztalnál ül –, Khol pedig a jómódú, katolikus polgárság kissé életidegen képviselője, aki őszintén meg volt döbbenve például azon, hogy az ő nyolcezer eurós nyugdíja nem az osztrák átlag. Amúgy az osztrák átlagbért is jó ezer euróval felülbecsülte egy vitában. A két idős jelölt kapcsán a bécsi humorista páros, Christoph Grissemann és Dirk Stermann azon viccelődött, hogy nem is kell megmondani az embereknek, kire szavazzanak, elég, ha arra voksolnak, aki még a választás napján él.
A választás napján azonban még más jelöltek is élnek, sőt. Az osztrák államfőválasztásokon eddig izgalomra legfeljebb csak az adhatott okot, hogy a vörösök vagy a feketék jelöltje győz, most az sem biztos, hogy akár Hundstorfer, akár Khol továbbjut a második fordulóba. Három másik jelölt ugyanis jó eséllyel pályázik erre.
A szélsőjobboldali FPÖ egy fiatalabb politikusával, Norbert Hoferrel vág neki a választásnak, aki a kampányban meglepően visszafogott, mérsékelt volt. Persze botrány nélkül nem úszta meg: Hofer az FPÖ azon úgynevezett „német nemzeti” szárnyából jön, amely eleve kétségbe vonja az osztrák nemzet létét, és Ausztriát Németországon belül képzelné el. Sokan fel is rótták neki, hogy eszerint olyan ország elnöke lenne, amelyet nem is nagyon ismer el.
Ezt az álláspontot Haider is képviselte, aki Ausztriát egyenesen „félresikerült abortusz eredményének” nevezte. Az osztrák politikatörténetben meghatározó törésvonal volt – ma már persze ez egyre lényegtelenebb – a német nemzethez való viszony: míg a szocdemek és a nácik Ausztriát a német nemzet részének tartották, a katolikusok, a monarchisták és a kommunisták az önálló osztrák nemzet mellett kardoskodtak. Mára e vita persze csak akadémiai, azaz Hofernek sem kerül majd szavazókba németes véleménye.
A szabadságpárti jelölt igen jól hajrázott, és nagyon úgy néz ki, hogy jó eséllyel tud bejutni a második fordulóba. Elnök persze nem lehet, mert vele szemben – bárki is legyen az ellenjelölt – úgyis egyfajta népfront alakulna ki.
André Heller bécsi értelmiségi még pénteken tett közzé felhívást, amelyben mindenkit arra kér: aki nem az FPÖ-t akarja, szavazzon a zöldek jelöltjére, Alexander Van der Bellenre. Meglepő módon ugyanis tényleg neki – tehát nem a szocdem vagy néppárti jelöltnek – van a legjobb esélye arra, hogy az FPÖ-t megverje egy második fordulóban. A bolsevikok által Oroszországból elüldözött, holland származású emigránscsaládból származó Van der Bellen – akinek unokatestvérei ma is Észtországban élnek – számos baloldali, liberális, de még városi konzervatív szavazó számára is a legszimpatikusabb jelölt.
A láncdohányos közgazdászprofesszor egykoron A Zöld Alternatíva elnöke volt, de ott is különvéleményeivel tűnt ki. Ma hivatalosan nem is a párt jelöltje, hanem független, bár a kampánycechet a zöldek állják. Van der Bellen népszerűsége azért meglepő, mert Ausztriában általában – legalábbis a bécsi nagykörúton, a Gürtelen kívül – nem annyira kedveltek a hozzá hasonló balliberális értelmiségiek. Most azonban harminc százalék körüli eredménnyel ő a legnépszerűbb jelölt. Ráadásul annak ellenére, hogy a kampányban egyáltalán nem állt le jópofizni, hanem kemény, határozott véleményeket fogalmazott meg. Például arról, hogy ha ő lesz az államfő, semmiképp sem nevezne ki FPÖ-s politikust kancellárrá, még akkor sem, ha az FPÖ nyerné a választást. (Az osztrák államfői jogkörök valamivel szélesebbek, mint a magyaré.) A szabadságpárt rögtön antidemokratikusnak nevezte Van der Bellent, aki azonban sem ettől, sem a határozottan menekültpárti véleményétől nem tántorított. Győzelme valódi siker lenne a nyitott, befogadó Ausztria hívei számára.
Jó eséllyel startolt azonban egy másik „outsider” is, a legfelső bíróság egykori elnöke, Irmgard Griss, aki főleg a Hypo bank körüli óriási korrupciós ügyek felgöngyölítése miatt vált ismertté és népszerűvé. A jelölt tényleg független – a neoliberális Neos párt ugyan elég közel áll hozzá –, és főleg a városi liberális és konzervatív szavazókra hajt. Az ÖVP hívei közül is többen inkább rá, és nem az unalmas Kholra fognak szavazni: a néppárt egykori elnöke, Erhard Busek egyenesen erre szólított fel, mindenki legnagyobb meglepetésére.
Egy ideig úgy nézett ki, hogy a második fordulóba Van der Bellen és Griss jut tovább – ami tényleg igazi csoda lett volna –, de végül Griss nem tudta tartani kezdeti elánját, és 20 százalék körüli eredményre számít csak. A kampányban ráadásul tett olyan kijelentéseket – például arról, hogy a nácik „kezdetben nem néztek ki rosszul”, és Ausztria „a nácik első áldozata” volt –, amelyekért sokan átálltak tőle Van der Bellenhez. Azonban teljesen az ő továbbjutását sem zárhatjuk ki. A legutolsó közvélemény-kutatás szerint ugyanis a harmadik helyen áll – a szocdem és a néppárti jelölt előtt.
A vasárnapi választások tétje ugyanaz, mint eleve az osztrák politika egészében: ki lesz az FPÖ kihívója.
A szocdemek minden létező állami eszközt megmozgatnak azért, hogy apparatcsik múltú jelöltjük vegye az akadályt – de talán mégis Van der Bellen lesz az, akinek sikerül majd meghaladnia nemcsak az FPÖ-t, de az egész osztrák nagykoalíciós hagyományt is. Ezzel történelmet írna: zöldként, emigráns gyerekként sikerülne megtörnie a két „nagy” párt uralmát, és elnökként valóban kemény ellenfele lenne az egyre erősödő szélsőjobboldalnak.
Ehhez azonban először most vasárnap tovább kell jutnia, amit persze nem lehet előre biztosan állítani, hiszen nem az elemzők, és még csak nem is a közvélemény-kutatások, hanem a szavazók döntenek. Különben marad az erősödő széljobb és a hatalomba belesüppedt szocdemek unalmas versenye.
Norbert Hofer szabadságpárti államfőjelölt 37,3 százalékkal az első helyre került, a függetlenként induló Irmgard Griss 18,6, a Zöldek által támogatott Alexander Van der Bellen 18,3 százalékkal áll a második és harmadik helyen a vasárnap tartott osztrák elnökválasztáson az ARGE közvélemény-kutató intézet délután ismertetett előzetes becslése szerint – írja az MTI.
A szavazatok több mint ötven százalékos feldolgozottsága alapján készült előrejelzés szerint a szociáldemokrata jelölt Rudolf Hundstorfer és a néppárti Andreas Khol eredménye között alig van eltérés, nagyjából 12-12 százalékon állnak. Az intézet által közölt előzetes számok szerint Richard Lugner építési vállalkozó 2,5 százalékos eredményt ért el.
