Ha van a kommunista rémtetteknek olyan példája, amely bizonyosan elborzaszt minden embert, az a vörös khmerek Kambodzsája: a hetvenes években lezajlott népirtás nem csak az áldozatok számát tekintve, hanem a brutalitásában is a legkirívóbbak közé tartozik a történelemben.
Ezért aligha várhatnánk, hogy a főbűnösökön kívül bárki is védelmébe venné az ultrabalos rémuralmat. Azonban akad egy város Kambodzsában, ahol egészen más véleménnyel vannak a lakók a vörös khmerekről: a The Diplomat most ellátogatott a thaiföldi határ mentén fekvő Pailinba, ahol a lakosság fele a véres diktatúra káderei közül kerül ki.
A vörös khmerek rémuralma 1975. április 17-én kezdődött, mikor a kommunista gerillák bevonultak Phnompenbe. Az ország fővárosának teljes kiürítése mind a város lakosságát, mind pedig a világközvéleményt meglepte, utóbbi ekkor figyelt csak fel arra, hogy rendkívüli dolgok történnek Kambodzsában.
És történtek is: Pol Pot, a vörös khmerek vezetője azonnal belekezdett egy radikális társadalomátalakításba, melynek célja a tökéletes kommunizmus megteremtése volt. Ennek jegyében rögtön eltörölték a pénzhasználatot, a szabadpiacot, a magántulajdont, és módszeresen megsemmisítettek mindent, ami a városi élet része volt, vagy megkönnyítette a mezőgazdasági munkát. Továbbá bezárták a polgári iskolákat, betiltották a külföldi öltözködési szokásokat és a vallásgyakorlást. A családi kapcsolatokat korlátozták, innentől az embereknek tilos volt érzelmeiket kimutatniuk, a szerelem önzésnek számított, de azt is meghatározták, hogy ki kivel házasodhat.
A nagy emberkísérlet azonban katasztrofális eredményekkel járt: már 1976-ban óriási éhínség kezdődött, az állandó robotolás, a betegségek miatt több százezer ember halt meg. Azonban még náluk is rosszabbul jártak azok, akiket a rendszer az ellenségeinek tekintett: irtóhadjáratot indítottak az értelmiségiek ellen, a halálos ítélethez gyakran az is elég volt, ha valaki szemüveget viselt, vagy puha volt a tenyere. A legtöbbször még golyót sem pazaroltak az áldozataikra, inkább botokkal verték agyon őket.
Végül a vietnami kommunisták belátták: Pol Pot és társai megfékezhetetlenek. Ezért 1978 karácsonyán támadást indítottak Kambodzsa ellen, és néhány nap alatt legyőzték a vörös khmereket. A „Demokratikus Kampucsea” – így hívták hivatalosan a vörös khmerek rémuralmát – azonban ekkorra már óriási pusztítást végzett: a becslések szerint az országban 1,7 millió embert gyilkoltak meg, éheztettek vagy dolgoztattak halálra. A rendszer vezetői elmenekültek és elrejtőztek.
A kommunista káderek útja egyenesen az ország nyugati, Thaifölddel határos erdős vidékére vezetett. Pailin tartomány egy részét Pol Pot és csoportja továbbra is uralma alatt tartotta, és évekig támadásokat intézett csapataival a vietnamiak által felügyelt Kambodzsa ellen: a diktátor 1998-ban ágyban, párnák közt halt meg.
Pailin ma már egészen más képet nyújt: az itt élő 70 ezer lakos fele a Vörös Khmer egykori káderei közül kerül ki, ezért korántsem könnyű a tömeggyilkosságokról őszinte beszélgetést folytatni. Nehéz is lenne ezt tenni olyan környezetben, ahol az egykori kommunista vezetők, köztük a rendszer valamikori külügyminisztere, Khieu Szamphan továbbra is tiszteletnek örvendenek. A The Diplomat azonban mégis megpróbálkozott azzal, hogy szembesítse a vörös khmerek által elkövetett szörnyűségekkel a nosztalgiázókat.
A hatvanéves Sou San ma a helyi turisztikai osztályon dolgozik, mint mondja, annak idején az egész családja a vörös khmerekhez csatlakozott, ő sem tett másképp. Már 1972-ben a kommunisták kádereként dolgozott, vagyis akkor, amikor azok még hatalomra sem kerültek. Utána viszont ő lett a felelős a tartományban a rizstermelésért, de a helyi vezető asszisztenseként is dolgozott: mindent megtett amit kértek tőle, ami nagyjából azt jelentette, hogy postázta a leveleket.
A vörös khmerek bukása után Pailinba költözött, ahol továbbra is hű maradt a kommunistákhoz. Sőt, ma már büszkén újságolja: 1987-ben személyesen találkozott Pol Pottal, amikor kinevezték egy speciális egység parancsnokává, amely a határ mentén járőrözött. „Találkozót kért az egységünktől, és arról beszélt, hogyan akart létrehozni egy olyan társadalmat, amelyben senki nem nyomja el a másikat” – emlékszik vissza a nagy találkozásra Sou San, aki így összegzi ma a véleményét:
„Pol Pot mindig is az országot védte. Nacionalista volt. Egy hazafi.”
A tömeggyilkosságokat pedig könnyen lerendezi: ő nem tudott róluk – állítja –, és bár úgy gondolja, hogy a vezetők elkövettek hibákat, továbbra is támogatja a Vörös Khmert.
Nem leplezi az érzelmeit egy másik egykori káder, Tuouch sem, aki szintén hazafias kötelességének érezte, hogy csatlakozzon a vörös khmerekhez. Azt állítja, hogy meg akarta védeni az országát a vietnamiaktól, ezért lett határrendész. Mikor pedig visszaemlékszik a régi időkre, két különböző Vörös Khmerről beszél: a „rossz” okozta a népirtást, a „jó” viszont – ami 1979-től tart napjainkig – megvédte az országot. „1981-től a Vörös Khmer jó hatással volt az országra, mert jól bántunk a lakossággal és volt elég ennivalójuk” – írja le a helyzetet Tuouch.
Aki ma Pailinban felelősöket keres a népirtás miatt, nehéz dolga akad. Nem könnyíti ezt meg Nuon Sann, a vörös khmerek egyik katonája sem, akinek a rokona nem más, mint Nuon Csea, aki az ultrabalos rezsim fő ideológusa volt. Általános megszólítása akkor a „Kettes számú testvér” volt, utalva arra, hogy ő rendelkezett a második legnagyobb hatáskörrel Pol Pot után. Nuon Csea – aki ma emberiség elleni bűncselekmények vádjával várja a bírósági tárgyalást – a legidősebb, még életben levő tagja a Vörös Khmernek.
Nuon Sann a kommunista rezsim bukása után sokat beszélgetett Nuon Cseával arról, mi is volt rossz a Vörös Khmerben. Végül arra jutottak, hogy a népirtás sokkal inkább a szegény parasztok túlzott reakciója volt a gazdagokkal szemben, mint egy tudatos politika eredménye. Ugyanis a Vörös Khmerhez annak idején rengeteg dühös paraszt csatlakozott, akik bosszúból kivégezték a gazdagokat. Az ifjabbik Nuon ma is úgy gondolja, hogy Nuon Csea „jó ember” volt, és sajnálja, hogy tömeggyilkosságok történtek. A népirtásra a férfi így egy egész egyszerű magyarázatot ad: „Nuon Csea túlságosan szerette a parasztokat. De ők tele voltak haraggal.”
