Amióta haditechnika van a világon, minden egyes újabb húzást követett az ellenlépés. Nincs ez másként a honvédség által használt Gripen vadászgépekkel sem: amióta az első Orbán-kormány 2001-es döntésével a magyar légierőt évtizedekre a típushoz, a Saab céghez és Svédországhoz kötötte, rengeteget fejlődött a technológia.
Stockholm 2012-ben kötelezte el magát amellett, hogy egy nagyobb lépést tesz a Gripenek fejlesztése terén, s 2013-ban a program folytatása szempontjából perdöntő fejleményként Brazília is bejelentette, hogy ilyen gépeket szeretne magának.
A gyártó Saab cég által egy átépített géppel, az úgynevezett Demonstrátorral folytatott kísérletek eredményeire építve megszületett a JAS 39E/F típusjelzésű változat terve. Ez kissé nagyobb, mint az eredeti Gripenek, hogy a nagyobb hatótávolsághoz és repülési időhöz szükséges több üzemanyagot be tudja fogadni. A megnövekedett tömeghez erősebb hajtómű is dukált (ezeket az amerikai General Electric gyártja), de a legfontosabb változás, ami a gép korszerűségének, harci hatékonyságának fokmérője lesz, a fedélzeti elektronika (az úgynevezett avionika) átfogó modernizációja.
Ebben a tekintetben a legfontosabb lépés a rendszer felépítésének gyökeres megváltoztatása: a lehető legnagyobb mértékben elválasztják egymástól a repülésbiztonságilag kritikus és a feladat végrehajtásához szükséges (harci) részeket. Ez azért fontos, mert amikor a gépet korszerűsítik – erre a gyorsan fejlődő-változó fenyegetés miatt sokszor, szinte állandó jelleggel szükség van –, akkor úgy „bele tudnak nyúlni” a gépbe, hogy az a repülésre való alkalmasságát ne érintse. Ezzel rengeteg tesztelést, így időt és pénzt lehet megspórolni.
Ami a feladat végrehajtását lehetővé tevő, harci elektronikát illeti, két fontos területet érdemes megemlíteni: az egyik a célok felderítését végző új szenzorok, a másik pedig az elektronikai hadviselési rendszer fejlesztése. Az előbbinél új, úgynevezett elektronikus nyalábeltérítésű (AESA) radar váltja fel a mechanikusan pásztázottat, illetve megjelenik egy infravörös felderítőrendszer arra az esetre, ha az ellenséges zavarás vagy lopakodó technológiája miatt a radar munkája nehézségekbe ütközne. Az utóbbinak pedig az a feladata, hogy zavarással képtelenné tegye az ellenséget a Gripen követésére és rakéták rávezetésére.
Az elektronikai hadviselésre fektetett hangsúly az új Gripen esetében jelentős gondolkodásbeli különbségre is rámutat a nagyhatalmakhoz (elsősorban az amerikaiakhoz) képest, melyek teljesen új, és rendkívül drága lopakodó kialakítású repülőgépekkel (F-22, F-35, B-21) képzelik el a légi hadviselés jövőjét. A svédek ezzel szemben a „kiegyensúlyozott dizájnban” hisznek, ahol egyik terület sem élvez prioritást a másikkal szemben, s közben nem tévesztik szem elől azt sem, hogy ha az új gépek beszerzése és fenntartása túl drága, akkor azt az országok nem engedhetik meg maguknak.
A legfontosabb technológiai érv a Saab kezében, hogy míg a lopakodó kialakításon (formán, szerkezeti anyagokon) egy repülőgép 30-40 éves élettartama alatt nem lehet javítani, addig a fedélzeti elektronikát, szenzorokat könnyedén lehet (a fentiek szerint pláne) korszerűsíteni, amivel az egyre messzebbről képes lesz a lopakodó gépek észlelésére is. A JAS 39E változat fejlesztésének ráadásul nem elhanyagolható szempontja, hogy az új technológiákat jelentős részben be lehet vezeti az eddig elkészült, úgynevezett C/D változatú gépekbe is, megnövelve azok szolgálatban tarthatóságának időtartamát.
Idehaza a honvédség és a Honvédelmi Minisztérium (HM) figyelmét láthatóan már az is lefoglalja, hogy illetményemeléssel próbálja megtartani a Gripenek személyzetét, az aktuális feladatokhoz elégséges repülési időt biztosít, illetve pótolja a tavaly összetört két vadászgépet. A korszerűsítésről nem esik sok szó, már csak azért sem, mert a legdrágább fegyverzeti programként sokan a Gripeneket hibáztatják a szárazföldi haderő fejlesztésének elmaradásáért. Ráadásul tavaly óta minden magas technológiát alkalmazó, összetett fegyvernem fejlesztési kilátásai romlottak, mivel a kormány a migránsválság kezelése érdekében jól láthatóan a honvédség határőrizeti-belbiztonsági irányváltásában érdekelt. Erre a feladatra márpedig lövészek, gyalogoskatonák kellenek, és nem vadászgépek.
A honvédelmi büdzsé éves, a GDP 0,1 százalékával történő emelését egyelőre minden jel szerint rájuk fordítják majd, s csak később, ha még marad pénz, kerülhetnek sorra (újra) a Gripenek, a helikopterek és a többi komolyabb fegyverrendszer. Ezt a helyzetet bizonyítja, hogy információink szerint a HM a közelmúltban több kedvező, ám hosszú távon nem fenntartott ajánlatot is elutasított a Gripenek korszerűsítésével, a flotta néhány gépes bővítésével, illetve a repült óraszám növelésével kapcsolatban.
Amellett, hogy ez konzerválja az eddigi helyzetet, melyben a honvédségi Gripen-közösség nem tudja kihasználni a típusban rejlő harci potenciált, azzal is fenyeget, hogy a gép szolgálatba állításával a légierő terén 2006–2008-ban megszerzett regionális előnyt is veszni hagyja a kormány. Míg az elmúlt tíz évben a magyar Gripenek voltak az egyetlenek (a szomszédos országok légierői közül), melyek a legkorszerűbb amerikai AMRAAM légiharc rakétával rendelkeztek, idén a román F-16-osok leszállításával vége szakad ennek a „légi fölénynek”.
A Gripenek fejlesztésével lehetőség lenne az előny megtartására, hiszen az új, úgynevezett MS20-as szoftverváltozat révén alkalmazható lenne az AMRAAM-nál lényegesen korszerűbb, jóval nagyobb hatótávolságú európai Meteor rakéta is. Az sem lenne mellékes, hogy az amerikaiakkal szemben, akik rendkívül szigorúan korlátozzák az AMRAAM-ok nemzeti alkalmazását, a Meteorra lényegesen kevesebb ilyen szabály vonatkozna a szállítók részéről.
