Ausztria: merre tart a kettészakadt ország?

Ausztriába nem futott be végül a budapesti gyors, és nem lesz radikális fordulat. De meddig még? Elemzés.

„Ahogy eddig volt, nem mehet tovább. Ha így folytatjuk, pár hónapunk maradt csak hátra az ütközésig” – mondta már a múlt héten drámai beszédében az új szocdem kancellár, Christian Kern. Szavai természetesen furcsán csengenek Európa egyik leggazdagabb országában, ahol az átlag-életszínvonal a németet is meghaladja, és a skandinávot közelíti. Azonban ez a jólét csak akkor tartható fenn, ha a „nagykoalíció” – amelynek pártjai együtt ma már csak alig negyven százalékot kapnának egy parlamenti választáson – bátrabban lát neki mindannak, amit Werner Faymann nyolc éven át halogatott: az adóreformtól az oktatás modernizálásáig számos területen kell cselekednie a bécsi kormánynak. A fal, amelynek nekiszaladhat, látható már: egy óriásira hízott szabadságpárt (FPÖ), amelynek ugyan még annyi szakértője sincs egy kormányzáshoz, mint egykoron Jörg Haidernek volt, de egyszerű jelszavaival, a diszkontáruházak stílusát idéző plakátjaival meg tudja szólítani a frusztrált Ausztriát. Azt az Ausztriát, amelyről Ulrich Seidl filmjei vagy Manfred Deix karikatúrái szólnak: az idegenellenes, bezárkózó, dühös kispolgárok világát. Akik hiába élnek „szegényként” is az európai átlag felett, elhiszik az FPÖ-nek, hogy a középosztály romló életszínvonaláért, de amúgy minden rosszért az Európai Unió és a külföldiek a felelősek.

Alexander Van der Bellen professzoros modora talán nem tud eljutni egészen e rétegekig. Sikere persze egy egyre jobbra tolódó Európában – ahol a radikális pártok hívei irigykedve néznek Orbán Viktorra, és az ö putyininak tartott útját ajánlják – óriási eredmény. Ha kicsivel is, de Ausztriában egy olyan jelölt tudott győzni – egy szakállas, halk szavú, balliberális, nyíltan menekültpárti professzor –, akire Magyarországon ma talán ötszázaléknyian se lennének kíváncsiak. Azonban Ausztria nem rendezkedhet be arra, hogy van egy szebbik, mosolygósabb fele – mert egyszer vezethet az FPÖ is majd pár tízezer szavazattal.

És azt is fontos látni: az FPÖ-re ezúttal nemcsak szélsőjobboldaliak szavaztak, hanem mindazok is, akik félnek a jövőtől, és nem bíznak a „bécsi elitben”. Ennek az elitnek értenie kell a figyelmeztetést.

És hosszú távon nem nélkülözheti az elit a kisemberek, a munkások, a vidékiek szavazatait. Ha az ország egyik fele tartósan duzzog, a másik felének mosolya egy idő után gúnyosnak hat. A dühösek dühét nem lesajnálni kell, hanem meg kell érteni egy demokráciában.

Hosszú távon nem lehet sikeres egy olyan rendszer sem, amelynek az ellenzéke harminc-negyven százalékon áll. Nemcsak az FPÖ-söket, de az FPÖ-t is meg kell győzni arról, hogy a cél nem a jelenlegi sikeres osztrák modell lerombolása, hanem megerősítése. Nem attól lesz erős Ausztria, ha az FPÖ „őshonost” uszít bevándorló ellen – főleg úgy, hogy amúgy az FPÖ szavazói között is számos, elsősorban szerb bevándorló akad.

Az osztrák modell hetven éve arról szól, hogy a politikai és társadalmi ellenfelek képesek egymással megegyezni. Az első köztársaság utcai harcokkal terhelt politikája után nem kérdéses, melyik a sikeresebb út. Természetesen megvan e konszenzusos politikának is a hátránya: a politikai viták szublimálódnak, a párttagkönyvek felértékelődnek, és a társadalom számos részét eleve felosztják egymás között a konszenzus résztvevői. A nyolcvanas évektől folyamatosan erősödik az FPÖ, amely nem kér e konszenzusból. Jörg Haiderre még elégedetlen liberálisok is szavaztak, akik több politikai vitát, nagyobb társadalmi szabadságot és gazdasági versenyt akartak. Amikor azonban az FPÖ hatalomra került, csupán dilettantizmust és korrupciót hozott alternatívaként.

A mostani FPÖ szintén a konszenzus ellen harcol. Ahol azonban a konszenzus ellenfelei majdnem ötven százalékot kapnak, és majdnem elnököt adnak, már nem lehet igazából konszenzusról beszélni. Igaz, hogy Alexander Van der Bellen ellenzéki jelölt volt, de végül az elit is – a szocdem kancellártól egykori konzervatív pártelnökökön át Bécs érsekéig – őt támogatta. Norbert Hofer mégis majdnem az ország felét maga mögé állította.

Annak az Ausztriának, amelynek társadalmi közepét teljesen lefedte a „nagykoalíció”, tehát vége van. Egy olyan Ausztria azonban, ahol nem a társadalmi közép kormányoz, hogyan jelentene majd nagyobb jólétet és biztonságot?

Talán az alpesi ország esetében ezúttal nem cinikusan, hanem bizakodóan lehet Giuseppe Tomasi di Lampedusa ismert mondását idézni: „Mindennek meg kell változnia, hogy semmi se változzék.” Ausztriában az elitnek újra kell gondolnia önmagát – de nem azért, hogy az az Ausztria, amelyet eddig ismertünk, eltűnjön. Hanem éppen azért, hogy megmaradjon.