Az ország, ahol tombol a buddhista erőszak

Nyugaton sokan gondolják úgy, a buddhizmus nem fér össze a vallásüldözéssel. Mianmar példája nem ezt mutatja.

Burmának, azaz Mianmarnak két alkalommal volt korábban elnöke, 1988 és 2011 között viszont nem, és csupán a katonai vezetés irányított. Aztán miután megszüntették az üzemanyag-támogatást, 2007 közepén tüntetések kezdődtek: diákok, politikai aktivisták és buddhista szerzetesek részvételével lezajlott a Sáfrány-forradalom. A hatalom visszavágott, így számos halálos áldozattal jártak a demonstrációk, sokakat pedig bebörtönöztek, a változás viszont elkerülhetetlen volt.

Ennek ellenére fontos intézmények maradtak a katonaság kezében, és az elmúlt hónapokban a nacionalizmus is éledezőben van az országban. Ennek nyomán vonultak a múlt hónapban sokan a rangoni (yangoni) amerikai nagykövetség elé, követelve, hogy a diplomaták ne használják a rohingya kifejezést azon muszlimokra, akik Nyugat-Mianmar táboraiba szorultak.

A Guardian sok milliónyi ilyen rohingyáról ír, de pontos számukat nehéz lenne meghatározni. A BBC egy 2015-ös riportja 1,3 millió olyan rohingyáról tesz említést, akik Mianmarban élnek, de nem burmai állampolgárok, és minden alapvető jogukban korlátozzák őket. Hivatalosan tulajdonképpen nem léteznek: bár 1948 és 1962 között Burma etnikai kisebbségként ismerte el a rohingyákat, a katonai junta hatalomra kerülésével ez megváltozott, és egy 1982-ben életbe lépett új állampolgársági törvénnyel gyakorlatilag hontalanokká váltak. A kormányzat szerint arról van szó, hogy sok migráns egyszerűen azért vallja magát az etnikai kisebbséghez tartozónak, hogy így szerezzen mianmari állampolgárságot.

Az ellenségeskedés egyébként még a negyvenes évekre nyúlik vissza: ekkor a nyugat-burmai rohingya muszlimok szeparatista mozgalmat szerveztek, hogy Kelet-Pakisztánhoz (később Banglades) csatlakoztassák az országrészt. A szeparatista mozgalmat igazából a katonai junta hadjáratai törték le a 60-as és 70-es években.

A rohingyák nagy része ma a Mianmaron belüli Rakhine államban, táborokban él nyomorúságos helyzetben, és gyakoriak a halálos összecsapások köztük és a buddhisták között. Pedig muszlimok már a 16. század óta élnek itt. A brit lap beszámolója szerint a szerzetesek olykor a buddhizmus védelmének ürügyén a muszlimok ellen hergelik a falvak lakóit, akiknek dühe néha akkor is az idegenek ellen fordul, ha az illetők nem is muszlimok.

A buddhista nacionalisták tehát ragaszkodnak ahhoz, hogy egyszerűen illegális bevándorlókról van szó, főként Bangladesből. Az ellenük felkorbácsolt indulatok gyakran vezetnek pogromokhoz, ez volt az oka a 2015 januárjában kirobbant migránsválságnak is, amikor több ezer rohingya próbált meg csempészhajókon Malajziába és Indonéziába jutni, sokan közülük pedig nemzetközi vizeken, az otthagyott hajókon ragadtak.

A jelentős számú muszlim kisebbség helyzete az eddigi évtizedekben sem volt könnyű, és úgy tűnik, ezen a Nobel-békedíjas Szu Csí kormánya sem szeretne változtatni. Sőt, az államtanácsos adminisztrációja is felszólította korábban az amerikai diplomatákat: ne nevezzék rohingyáknak az üldözött muszlimokat. Scot Marciel nagykövet viszont május elején leszögezte: az Egyesült Államok által vallott alapértékek és a normál nemzetközi gyakorlat szerint a közösségeknek mindenhol joguk van ahhoz, hogy eldöntsék, hogy nevezik őket.

Szu Csí pártja támogatóinak egy része nincs oda a rohingyákért, ő pedig láthatóan nem kíván szavazatokat veszteni a muszlim kisebbség kedvéért. Mianmar változatlanul nem ismeri el etnikai csoportként a rohingyákat, és állampolgárságot sem biztosít számukra  – nem mondható tehát, hogy az egyes településeken kifüggesztett tiltások a kezdetet jelentenék. De könnyen lehet, hogy egyáltalán nem e riasztó folyamat végét.