A lépés nem Kínával kapcsolatos, hanem része annak a hosszú folyamatnak, ami a vietnami kapcsolatok normalizálása érdekében történt – válaszolta újságírói kérdésre Hanoiban az amerikai elnök, akinek mindössze nyolc hónap maradt hátra a hivatali idejéből, s akinek önálló stratégiai örökségét (még az Oroszországgal való 2014-es szembehelyezkedés előtt) az az iránymutatás képezi, amely hangsúlyáthelyezést rendelt el a csendes-óceáni térség irányába.
Valóban, az Egyesült Államok alig két évtizeddel 1975-ös saigoni megfutamodása után, a kilencvenes években ismét felvette a diplomáciai kapcsolatokat a kommunisták vezette országgal, amelynek lakosai és katonái közül mintegy egymillió főt ölt meg a hidegháború egyik forró mellékhadszínterén. Se szeri, se száma a megbékélési programoknak. Közben fejlődnek a gazdasági kapcsolatok is, Vietnam cél- és befogadó országa az Egyesült Államok csendes-óceáni irányú szabad kereskedelmi expanziójának is, amely a gazdasági rendszerek globális ellenőrzését célzó stratégiai erőfeszítés egyik pillére.
Vietnam a szovjetek támogatásával zajló, az amerikaiakkal szembeni felszabadító-országegyesítő háború után alig négy évvel, 1979-ben már összecsapott északi szomszédjával, Kínával, és a két ország kapcsolata azóta sem szívélyes. Több más térségi országgal, középhatalommal egyetemben éles vitában is állnak vele a Dél-kínai-tenger, az ott lévő szigetek és zátonyok feletti szuverenitás, illetve a kontinentális talapzatban rejlő energiakincs kitermelésének jogát illetően. Sok incidensre került sor már itt, legutóbb 2014-ben csaptak össze a vietnami és kínai-tengeri erők egy kínai fúrótorony közelében, ami aztán Kína-ellenes zavargásokhoz vezetett Vietnamban. Az Egyesült Államoknak, amely féltékenyen figyeli Kína gazdasági és katonai fejlődését, kapóra jönnek ezek a helyi, gyökereikben évszázadokra visszanyúló, vagy teljesen új elemeket hordozó (mesterséges szigetek építése) konfliktusok. Az USA a kisebb országok igényeit, félelmeit és fenyegetettségérzetét „becsatornázva” (egyfajta ázsiai NATO módjára) igyekszik egységes távol-keleti egységfrontot létrehozni úgy gazdasági, mint katonai értelemben Kína féken tartására.
Ennek a törekvésnek a nyilvánvaló lépése a 2014-es részleges után a mostani teljes fegyverembargó-feloldás. Miként az más országok esetében is tapasztalható volt, a katonai-biztonsági elitbe történő behatolás egyik legjobb módszere a fegyverexport, a haderők kompatibilissá tétele, ami idővel politikai befolyást, illetve annak biztosabbá, beágyazottabbá tételét is eredményezheti. Nem mellékes, hogy Vietnam hagyományos, messze legnagyobb szállítója Oroszország, amelynek így – két legyet egy csapásra – piaci részesedését is csökkenteni lehet ezzel.
Miként máshol – különösen a diktatórikus berendezkedésű, de dúsgazdag arab olajmonarchiák esetében –, az amerikai lépésnek itt sem vette elejét a tény, hogy Vietnam továbbra sem demokratikus, és kommunista párt vezeti. Hiába kérte szerkesztőségi cikkben a múlt héten az Obama Demokrata Pártjához közel álló The New York Times, hogy ne oldják fel a fegyverembargót, amiért a hanoi rezsim politikai foglyokat tart börtönben, ez elenyésző szempont volt a lakóváltás előtt álló Fehér Ház számára a Kínával szembeni stratégia és a nagy hadiipari társaságok potenciális haszonszerzésének fényében.
