Átláthatóság, ezzel az alapfelvetéssel lehet hitelesen információkat publikálni az olvasóknak. Erről beszélt lapunknak William Uricchio, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) összehasonlító médiatanulmányok tanszékének professzora. A napokban a budapesti Közép-európai Egyetemen (CEU) előadást tartó oktató a digitális médiát érő kihívásokat kutatja, így adott volt az a nyitókérdés, manapság hogyan lehet arról meggyőződni, egy hír, egy fotó, vagy épp egy videó tényleg eredeti, illetve azt látjuk rajta, amit írnak róla? – A legfontosabb kérdés, hogyan mutatjuk be az információt, ebből a szempontból pedig ma a lapok csapdába estek, mert annyira felgyorsult a hírek áramlása, hogy sok esetben már az előtt is kikerülhetnek, mire egyáltalán visszaigazolhatják azok valóságtartalmát – mutatott rá az alapproblémára William Uricchio.
Szerinte épp ezért fontos az átláthatóság, hogy az adott médium jelzi az adott infóról, egyelőre még nem tudják biztosan, hogy száz százalékban valós-e, ám azon dolgoznak, hogy utánajárjanak a dolognak. Ez tényleg a mai digitális média egyik első számú kihívása, hiszen hány olyan videót láttunk, amelyet mondjuk az Iszlám Állam kegyetlenkedésével hoztak összefüggésbe, ám senki sem tudta visszaigazolni annak valóságtartalmát. Vagy olyan tudósítást, ahol 2006-os budapesti utcai eseményeket vágtak be egy belgrádi utcai zavargásokat bemutató riportba.
Egyre több sajtótermék ma már jelzi, hogy olyan történetről van szó, amelynek valóságtartalma visszaigazolásra vár. Uricchio ugyanakkor azt is hozzátette, nem jó, még a sajtó részéről sem, ha vakon elhisznek mindent. Amúgy az elmúlt években több olyan kezdeményezés, kutatóműhely indult, amelynek célja a kamuinformációk kiszűrése, illetve az, hogy bárki kideríthesse, mennyire hiteles egy felvétel, avagy sem. Az eredményekről, illetve a különféle ellenőrzési módszerekről, honlapokról a Journalist’s Resource weboldalán érdemes böngészni.
– Látni kell, hogy megszűnt a hírek ciklikussága, az, hogy például egy nyomtatott napilap esetében naponta mindössze egyszer kapja meg az olvasó a híradagját. Ez a helyzet megváltozott, folyamatos az áramlás, az olvasók, hírfogyasztók – okostelefonnal a zsebükben – interaktívak lettek, erre pedig a klasszikus sajtótermékeknek reagálni kell – véli a kutató. Így például első körben hasznos lehet az a három szintű munkamódszer, amelyet ma már többek között a brit The Guardian napilap alkalmaz: a gyors hírfolyamhoz, rendkívüli események azonnali publikálásához ott van a lap online kiadása, a nyomtatott kiadás a ciklikusságot hozza, nem a hírkövetéssel, hanem a tartalmas feldolgozásokkal, érdekes témákkal, riportokkal, míg vannak olyan ügyek, amelyeket ugyancsak folyamatosan, akár éveken át is lehet követni. Ilyen például a The Guardiannál az a számláló, amely mutatja, hogy az adott évben hány személy halt meg az amerikai rendőrökkel vívott tűzharcokban.
A nagy lapoknak – Uricchio szerint – tanulniuk kellene a közösségi oldalak világából kinőtt hírportálok dinamizmusából, illetve abból, ahogy a különféle internetes fórumokat a saját tartalmaikra optimalizálva használják. Ez ugyanis szemmel láthatóan kifizetődhet, az idő és a lehetőségek előrehaladtával azt látjuk, a szakterületeiken a legjobb szerzőket csábították át a maguk térfelére. Így tett az amerikai BuzzFeed vagy épp a Vice is.
Ebben a világban ugyanakkor a komment lehet az egyik kulcsszereplő, ám a komment sokélű fegyver, és rengeteg sajtótermék nem is igazán tudja, hogyan álljon hozzájuk. Persze ezt sokszor a médiaszabályozás, illetve az egyes országok médiatörvényei sem segítik, sőt, az a hozzáállás, amely az adott médiumot büntetné egy oda írt, nem megfelelő, trágár, mocskolódó megjegyzésért, csak ront a helyzeten.
Kérdés tehát, mihez kezdjenek velük a lapok? – Személyes véleményem szerint a közösségeket, az olvasókat oktatni, edzeni kell, hogy értsék, milyen súlya van egy-egy kommentnek – véli a médiakutató. William Uricchio szerint az is fontos, hogy egy adott lap eldöntse, meghatározza, mit és milyen vitákat akar, s azokat hogyan jelenítené meg és milyen keretek között képzeli el a saját felületén. – A kulcsszó a civil társadalom, illetve a párbeszéd – véli az MIT professzora, aki úgy véli, lehet „tanítani” az olvasókat, ahogy nem egy médium bevonja őket a hírek tematizálásába például azzal, hogy megkérdezi vagy épp megszavaztatja a hírfogyasztókat arról, mely témák után menjenek, milyen témakörökben olvasnának, hallgatnának, néznének szívesen anyagokat.
Fontos téma az új lehetőségek kérdése is. Nem egy olyan új technikai megoldás jött ki az elmúlt időkben, mint például a Twitter élő videoközvetítést elősegítő okostelefon-alkalmazása, a Periscope, amelyekkel gyakorlatilag bárki egy pillanat alatt maga is tudósítóvá, újságíróvá válhat. Az újságírói szemmel kétségtelenül hasznos alkalmazással ugyanakkor többen visszaéltek, így közvetítettek már vele az Egyesült Államokból élőben nemi erőszakot, vagy épp öngyilkosságot Franciaországból. Mint Uricchio mondta, az ilyen sajnálatos eseteket sehogy sem lehet megakadályozni, ám a sajtótermékeknek okosan és elővigyázatosan kell az ilyen alkalmazásokat, közvetítéseket alkalmaznia. Mint rámutatott, az Egyesült Államokban 2004. február 1-jén megszűnt az élő televízióadás, miután az amerikai focibajnokság döntőjének, a Super Bowl akkori szünetében Janet Jackson tudatosan vagy sem, de kivillantotta a mellét élő adásban, azóta pedig 5-7 másodperces késéssel jön az „élő” az ilyen malőröket megelőzendő.
Ami az Edward Snowden kiszivárogtatási ügyet illeti, Uricchio úgy véli, az volt benne a briliáns, hogy az amerikai hírszerzést elhagyó fiatalember nem egy lapnak, nem egy ország médiumainak, hanem globálisan, számos ország vezető sajtótermékének szivárogtatott egyszerre. Az MIT kutatója szerint ugyanis az ilyen ügyeknél ma az összefogás a legfontosabb, miközben ugyanis a helyi érdekeltségek, a kirakós elem egyes részei megtalálják a saját helyi közönségüket, addig maga az ügy áll össze egy világméretű folyamattá. A Snowden-ügyben látszott közös együttgondolkodás, és globális terítés a legutóbbi Panama-iratoknál is jól és hatékonyan működött.
William Uricchiot arról is kérdeztük, a parlamenti tudósítások esetében mire érdemes odafigyelnie egy újságírónak, illetve van-e köztes megoldás a kizárólag sajtótájékoztatón, és még ott sem feltétlenül mindenre válaszolás, illetve a vécében is a képviselőket üldöző újságírói oknyomozás között. A tudósítói etika ugyanis sokszor, sok helyen felmerül, s történetesen – ahogy azt e sorok írója is saját bőrén tapasztalta – a washingtoni képviselői irodaházban sem lehet csak úgy „császkálni”. – Az őrület, ha még a vécére is követik a képviselőket, a kérdésekre ott vannak a sajtótájékoztatók, illetve fontos lenne, hogy a bizottsági ülések alatt az ajtók előtt bárkit el lehessen érni, meg lehessen kérdezni, és az interjúalanyok pedig válaszolnak, ahogy a személyes interjúkra is lehetőség kell hogy legyen – összegzett lapunknak az MIT professzora.
